A filmvilágban évek óta kering az óvatos híresztelés, miszerint néhány év és nem lesz szükség színészre, mert a digitális technika átveszi az uralmat az emberi alakítás felett. Robin Williams már 2004-ben, Vágott verzió (The Final Cut) című filmjében felhívja erre a lehetőségre a figyelmet, de ma a mérleg még mindig a humán erőforrásba vetett hit felé billen. A filmes kaszkadőrök félelmei ennél már megalapozottabbak, napjuk leáldozóban, a számítógépek vezérelte digitális trükkök gyors terjedése miatt nincs jövő a szakmájukban.
Kevesebbet gondolunk azonban arra, hogy vajon a szcenika, a gépek, a világítás rohamos fejlődésével a színházban is megkérdőjeleződhet-e a hús-vér emberi jelenlét fontossága, elhagyhatatlansága. Az üres tér valóban üres tér-e egy lélegző élőlény nélkül? Meddig lehet becsapni érzékeinket? Meddig hisszük el, hogy a tárgyak képesek jeleneteket alkotni, abból történetet építeni, gondolatokat megfogalmazni, érzéseket gerjeszteni? Egyáltalán képesek-e erre? Vagy csak a fejünkben létező sablonokat kapcsoljuk a vizuális felvillanásokhoz; egy hangulatot, egy emléket, egy korábban már, színpadon látott pillanat árnyképét? És ha így van, akkor ezt színháznak nevezhetjük-e? Talán igen.
Kálmán Eszter nem bízta a véletlenre a befogadást és duplán is biztosra ment: közismert történetet választva leszűkítette az interpretációs lehetőségeket, emellett pedig olyan egyértelmű eszközöket, kellékeket, jelmezeket használt, hogy nehéz lett volna nem észrevenni az eredeti Hamupipőke-történettel való párhuzamot, annak főbb motívumait és dramaturgiáját. Ez az előadás nem sikerült jól. Éppen az ötlet, a gondolat karikatúrája lett. A sok munkával elkészített, drótpályán a nézőtér felett áthúzott textilgalambokkal, a háttérben dolgozó közreműködők takarásból véletlen előbukkanó, kulisszahasogató megjelenéseivel, a beakadó drótkötéllel, a sokáig és unalmasan hulló papírlevelekkel, a jelenetek összefűzésének legegyszerűbb (generál sötét alkalmazó) módjával, és még pár érthetetlenül dilettáns, olykor giccsbe hajló megoldással éppen azt bizonyította be, amit nem akart: színész nélkül nincs színházi előadás. Talán, ha több pénz jutott volna rá, talán, ha drágább technikai megoldásokat tudott volna alkalmazni az alkotó ? mindez azonban csak feltételezés, hiszen a banális megoldásokra, a sokat látott képi panelek gyakori használatára nem ad felmentést a financiális korlát. A rendező a színészeket/táncosokat például egyszerűen csak egész alakos jelmezekkel pótolja és meg sem próbál új formát találni helyettesítésükre. Mindezeken a melléfogásokon a zeneválasztás sem segít, amelyben az Abbától kezdve (You Can Dance) a progresszív zenén keresztül a német pop-hit slágeren át minden előfordul. A darab rossz értelemben vett zenei és vizuális sokszínűsége végtelenül szimplává, iskolai próbálkozássá teszi Kálmán Eszter kísérletét. De lássuk csak, valóban annyira egyedi ez a kísérlet? Ha igen, akkor hova soroljuk a lézerszínházakat, amelyek még az intézmény elnevezésében is vállalják, hogy itt bizony színházi előadás folyik ? csak éppen fények által. Maga a Trafó is helyet adott néhány éve egy előadásnak, amelyben csupán a technika és egy szék volt a közreműködő. Kálmán Eszternek sajnos az ötlete sem kiugró és újszerű.
Mint minden előadásnak, Kálmán Eszter opusának is vannak jobban sikerült etapjai. A fentről lezúduló tucatnyi cipő egyszerre felrázó és elgondolkodtató. Egy pillanatra megcsillantja a szerelmét kereső herceg kétségbeesését és a megtalálás lehetőségének csekély reményét. Ezen az úton például érdemes lett volna elindulnia az alkotónak. Izgalmas megoldásnak ígérkezik a földön, kupacban álló hamu felett megjelenő, vetített árnyalak is, amely a Hamupipőke fölött folytonosan lebegő gonosz mostoha erőteljes, de látványos vizuális szimbóluma lesz. A nézőtérre hulló lufik mindenkit megmosolyogtatnak, de a bulikból jól ismert olcsó gesztus csak a jelentős számban megjelent gyermekközönséget villanyozza fel. A lufis jelenet után átérzem a mögöttem ülő kisfiú ? kritikának is felfogható ? kérdését: ?Mikor lesz vége??
Talán nem is várnánk ? a kisfiúval együtt ? annyira az előadás végét, ha az alkotó képes lett volna elvarázsolni minket. Becsábított csodapalotájába és mégis hoppon maradtunk, mert éppen a legfontosabb dolog tűnt el az előadásból: az illúzió. Minden csak megtörtént, mint ahogyan megtörtént volna más színházi előadásban is, körítésként, ahol a szcenika csupán a színészek kiszolgálója. Itt ennél többre lett volna szükség. Úgy, ahogyan a DV8 tette pár éve vagy a Shen Wei Dance teszi. Néhány előadás ezektől az együttesektől talán színész nélkül is működne. Akkor elhinnénk, hogy van színház színész nélkül is. De a problémafelvetés miatt megérte beülnünk a szűk egy órás illúziótlan ürességbe.
