„A színész addig él, amíg van ember, aki látta színpadon” – mondta egyszer valahol Törőcsik Mari. A háromszoros Kossuth-, kétszeres Jászai Mari- és Balázs Béla-díjas színművésznő, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja tegnap mosolyogva elköszönt, és a színpadról elindult az öltözők felé.
Kettéfut a függöny, üres a színpad. Se díszlet, se senki. A csordultig telt nézőtéren lélegzetet visszafojtva ülnek. Várnak. Nem jön ki senki. Nem történik semmi. Végigülik az első felvonást, kimennek a szünetre, halkan és illedelmesen beszélgetnek egymással.
Majd gong, visszaülnek a helyükre, második felvonás.
Sok száz szempár nézi az üres és mozdulatlan színpadot. Valaki köhög, aztán megint a csend. Vége a második felvonásnak. Összefut a függöny, a közönség felállva tapsol. Tapsolja a meg-meglibbenő függönyt.
Aztán összeszedelőzködnek, halkan és illedelmesen váltanak pár szót egymással, ruhatár, parkoló, megálló, hazamennek.
Nemcsak egy színházból, hanem az összes magyar színházból.
A színházakban lekapcsolják a villanyokat, hazamegy a műszak, marad az üres, néma deszka, zúg egy éji bogár, nekimegy a falnak, nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Meghalt Törőcsik Mari, a Nemzet Színésze és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, a cannes-i nemzetközi filmfesztivál legjobb női alakítás díjával elismert, háromszoros Kossuth-, kétszeres Jászai Mari- és Balázs Béla-díjas magyar színművésznő, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja.
Ez volt a búcsúelőadás.
Ez lehetett volna a búcsúelőadás, amiben minden benne van.
Nem emlékező beszédek, nem felidézett közös történetek, nem szerepeinek méltatása, nem bejátszott régi vagy új filmjelenetek, nem messze visszhangzó öblös nagy tirádák, nem reflektorfényben elmorzsolt közös könnyek, hanem ez, így, egyszerűen. Két felvonásnyi virrasztás, két felvonásnyi üres színpad. Szimbolikusan vagy nem szimbolikusan, teljesen mindegy. Törőcsik Mari nélkül üres a színpad.
Pedig „csak” egy színésznő volt, valaki, aki rengeteg évtizeden és szerepek sokaságán keresztül nem veszített se tehetségéből, se erejéből, se kisugárzásából. Ugyanaz a született nagy színésznő volt pályája elején, mint a végén.
A Pacsirtában (1956) Pataki Mari, az Édes Anna (1958) és a Déryné, hol van? című filmekben (1975) a címszereplő, A skorpió megeszi az ikreket reggelire moziban (1992) Maskó, a Hosszú alkonyban (1997) az idős asszony, A napfény ízében (1999) idősebb Kató, a Kossuthkifliben (2014) Hammas Erzsó, a Swingben (2014) Emmi, a Nincs kegyelemben (2016) a főbérlő és a Halj már meg!-ben (2016) a Mama.
Színpadon ugyanígy eljátszotta szinte kivétel nélkül a világ- és magyar irodalom legfontosabb női szerepeit, akár Albee, akár Brecht, akár Bulgakov, akár Camus, akár Csehov, akár Eörsi István, akár Ibsen, akár Ionesco, akár Juhász Ferenc, akár Móricz Zsigmond, akár Németh László, akár Osztrovszkij, akár Örkény István, akár Shakespeare, akár Schwajda György, akár Spiró György, akár Lev Tolsztoj, akár Vörösmarty Mihály, akár Weöres Sándor, akár Tennessee Williams írta a szöveget.
Több mint nyolc évtizednyi, hosszú élete során – a különböző adatbázisok számai egymástól némileg eltérnek – több mint százötven filmben és százharminc színdarabban szerepelt, és szinkronizált is, rádiós hangjátékokban dolgozott, verset szavalt, hangoskönyveket olvasott fel.
Erre szokták azt mondani, hogy termékeny alkotói élet; vagy azt, hogy fáradhatatlan. Ugyanúgy, mint a nála bő másfél évtizeddel fiatalabb, már öt éve elhunyt Kocsis Zoltán is, például. Se kimerültség, se betegség, se orvosi tiltás, se semmi külső körülmény nem tudta őket eltéríteni a munkától.
Ez pedig csak a legnagyobbak sajátja: azoké, akik – bármilyen hosszú és gazdag élettel ajándékozta meg őket a Teremtő – élete rövid ahhoz, amennyi tehetség és alkotói mondanivaló bennük van. Akiket nem hagy nyugodni egy különös belső hang: „Addig élsz, amíg alkotsz! Azért élsz, hogy alkoss! Azért vagy, hogy alkoss! Az marad belőled, amit megalkottál!”
És ők mások előtt hajnalban felkelnek, kiszöknek a betegágyból, mert csak ez, csak ennyi számít, minden másra bárki más is képes, minden más csak zsizsegés, pletyka és körítés – duma, alibi és kifogás.
– A színésztől nem lehet elvenni az alapegyéniségét, mert akkor meghal. A színész csak abban a szerepkörben létezhet, amit lényegében önmagában hordoz. És annyit ér, amennyit a saját belső tartalma – mondta egyszer valahol Törőcsik Mari, és benne nagyon sok volt ebből a belső tartalomból.
Kongó szép szavak és emlékező üres frázisok helyett éppen ezt mondja el a két felvonásnyi üres, néma deszka is. Ami ő volt nekünk, azt úgyis látjuk belül, ami utána maradt, az meg csak ennyi: üres, néma deszka, megbékélt, csendes űr.
„A színész addig él, amíg van ember, aki látta színpadon.” Törőcsik Marit sokan láttuk színpadon, még többen filmen. Sokáig nézzük a hátsó ajtó kilincsét, hátha visszanyit, valamit itt felejtett. Nem fog, hisz el se ment.
