Gyermekkorom kedves története volt a szűkszavú kocsisról és a külföldről hosszabb idő után hazaérkező grófról, az ő párbeszédükről szóló, amelyet apukám vezetett elő kiválóan, az abszurd humor iránti érzékét megcsillogtatva. Az életünk abszurd humoráét, a valóságét. Azt hiszem, az, hogy az ilyesmit ki tudja igazán élvezni, világlátás, sőt világnézet kérdése. Az abszurd humort nem mindenki érti, ki kell rá művelődni. Meg kell tanulni, hogy a világra lehet így tekinteni. Olyan értelemben is, hogy szabad. Lehet és szabad, mert ez egy érvényes olvasat, és nem (vagy nem teljes mértékben) a világot így leíró személy tiszteletlenségét vagy megátalkodottságát bizonyítja. Teilhard de Chardin írta, hogy a világ vagy abszurd, vagy isteni. Emlékszem, amikor ezt először olvastam, Micimackó módjára (tudják, neki a tej és a méz között kellett volna választania Nyuszinál) rögtön azt kérdeztem: miért ne lehetne mind a kettő egyszerre? Igen, igen, miért is ne lenne lehetséges, hogy az abszurd eleve be van építve magukba a dolgokba, és így nem szükséges valakinek, akit a gonoszsága erre indít, utólag belemagyaráznia.

A történet kocsisa szűkszavú, flegmának is lehetne nevezni. Nem kerít a dolgoknak nagy feneket, és mintha semmivel sem lehetne meglepni. Neki is megvan a maga világlátása: hagyja a tényeket magukért beszélni. Ő csak annyit beszél róluk, amennyi feltétlenül szükséges, már ha rájuk kérdeznek. A hazaérkező gróf hozzá képes mintha rettentően egzaltált lenne, és minden apróságnak óriási jelentőséget tulajdonítana. Az aprócska tényecskékből rémséges összkép kerekedik ki – vagy ki tudja. Mármint ki tudja, hogy valóban annyira rémes-e, mint ő megéli. Nem csigázom a kedélyeket: a lényeg az, hogy a gróf a vasútállomástól a birtokig vezető úton – miután újra meg újra rákérdez, minden rendben van-e otthon – apró adagokban megtudja, hogy a kutyája elpusztult a sok lóhústól, mert az anyja temetésének gyertyáitól meggyulladt az istálló. Az anyuka annak a hírnek hallatán kapott szívrohamot, hogy a menye, tehát a hazaérkező ifjú gróf felesége megszökött az intézővel. Minden, a gróf egész világa összeomlott tehát, a kocsis mégis csak az ő újabb meg újabb, egyre idegesebb kérdései nyomán tárja fel az igazságot. Ha nagyon erőltetem, ebbe a párbeszédbe még társadalomkritikai élt is beleláthatok, amennyiben a kocsis szűkszavúsága „furcsa” gazdái életének csendes kritikája. „Hogy ezek az úri népek miket művelnek, azt én nem értem, de szerencsére nincs is hozzá közöm” – gondolhatja titokban.

Sally Potter komédiája az eddigiekben tárgyalt összefüggések minden ismérvét felvonultatja. Az elit, méghozzá a legmenőbb brit elit körében játszódik, a nyitó helyzet pedig az, hogy minden rendben van, sőt nemcsak hogy rendben, hanem nagyon is rendben, hiszen az elhivatott háziasszonyt (Hegyi Barbara) a brit árnyékkormány egészségügyi miniszterévé választották (eszerint arrafelé ez nagy dolog), de ő már szinte miniszternek érzi magát, sőt – mint párttársa, szövetségese, barátnője mondja – ambíciói előbb-utóbb talán még annál is magasabb posztra röpítik majd. Van tehát mit ünnepelni, és a leghűségesebb barátok is megvannak hozzá.

Hegyi Barbara

Fontos, a kocsis és a gróf sztorijával egyező motívum az is, hogy az „igazság” fokról fokra és párbeszédes formában, a vendégségbe érkezők által mondottak alapján bontakozik ki. Az igazságot azért tettem idézőjelbe, mert persze nagy kérdés, hogy egyáltalán kikerekedhet-e az elhangzottak alapján konzisztens összkép, vagy csak azt állapíthatjuk meg, hogy „minden egész eltörött”, és senki sem normális.

Vagy hogy senki sem teljesen azonos önmagával, a „fedősztorijával”.

Van Buzzatinak egy novellája, az Álnéven a Sesostri utcában, amely „véletlenül” szintén az elit körében játszódik. Lelepleződések története, amelyek fél óra leforgása alatt zajlanak le, és arra derítenek fényt, hogy minden egyes szereplő valaki más, mint akinek mondja magát: ilyen-olyan előnyök megszerzése vagy hátrányok elkerülése érdekében színlelt identitással, hamis papírokkal él. A csillogó felszín rettentően csalóka, és elég egyetlen ponton átlyukasztani a Patyomkin-díszletet, hogy kiderüljön: lehangoló kisszerűség, sötét üzelmek húzódnak meg mögötte.

Karinthynak az a humoreszkje is jó adalék ehhez a sztorihoz, amelyben az ifjú író bemegy a szerkesztőségbe, hogy véleményt mondjanak a regényéről. Igen ám, de mivel a szerkesztő nem olvasta, a szerző szavai alapján próbálja kikövetkeztetni, miről szólhat, és annak alapján ad neki tanácsokat, hogy mitől lenne jobb. Így aztán amit együtt, a beszélgetésük során összeraknak, az egy se füle, se farka, logikátlan, abszurd (!) rémálom, amelynek a szerkesztő már joggal utasíthatja vissza a közlését. Bizonyos pontokon a Party is a „minél rosszabb, annál jobb” logikája szerint működik, és a már-már fokozhatatlan káosz képét mutatja.

És végül: François Ozon Nyolc nője sincs távol ettől a világtól. Annak a nyomozása arról szól, hogy ki gyilkolta meg a családfőt, és miért. Nyolcféle magyarázatot kapunk hozzá, és mindegyiknek van valamiféle alapja; az elhunythoz mind a nyolc nőnek megvolt a maga viszonya. Csak az a kérdés, hogy a mozaikköveikből összeáll-e valamilyen cáfolhatatlan igazság, meg hogy egyáltalán elvi szinten létezhet-e ilyen.

A Party „hősei” is nyolcan vannak, nyolcféle igazságot képviselnek – bár az egyikük, a várva várt Marian nem jelenik meg a színpadon. Személye ennek ellenére (a Nyolc nő családfőjéhez hasonlóan) központi jelentőségű, és a cselekményt is nagyrészt a színen levők hozzá való viszonya szervezi. Hogy ő maga milyen lehet, arra csak így, „mandinerből” következtethetünk, de az általa gerjesztett helyzet alapján kimondható, hogy kaotikus egyéniségnek kell lennie. Ezzel azonban nem mondtunk túl sokat, mivel a megállapítás szinte mindenkire igaz a társaságból. Marian annyira nem tűnik ki közülük e téren, hogy az felettébb gyanússá teszi a helyzetet, és arra utal: Potter a világ általános állapotára nézve akart kijelentéseket tenni, és nem csak néhány vicces karakter elfajuló bulijáról írt.

Fekete komédiája korunk minden divat- és válságjelenségét leltárba veszi, méghozzá a leggonoszabb beállításban.

Hallottam már olyat, hogy valaki csak ül a színpadon, és mégis mindenkinek rá kell figyelnie, annyira erős a jelenléte. De hogy ez valóban lehetséges, azt most a miniszterjelölt Janet férjét játszó Lukács Sándor bizonyította be számomra. „Mesteri ülése”, aztán inkább már fetrengése, fotelben szétfolyása kezdettől jelentőssé teszi a Lukács által játszott Billt mint felesége antagonistáját, aki azon van, hogy magára és állítólagos halálos betegségére terelje a figyelmet (hogy igaz-e, amit állít, arra nem vennék mérget). Bill bizony el akarja lopni a show-t az ünnepelttől, de ez aztán jobban sikerül, mint tervezi.

Lukács Sándor

Más is készül hasonlóra: a hármas ikreket váró Jinny (Szilágyi Csenge), aki éppen ezt a partit tartja alkalmasnak a kicsik érkezésének ünnepélyes bejelentésére az Igó Éva által alakított, évtizedekkel idősebb barátnőjével. Párja azonban nem örül eléggé, mert félti a nyugalmát és a szép kapcsolatot, amelyet egyszerre három gyermek születése feltehetőleg alaposan át fog alakítani. (Igó Éva Marthaként bámulatos átalakulóképességről tesz bizonyságot, kifejezetten maszkulin jelenségként hat, de a legkevésbé sem parodisztikus a játéka.)

Szilágyi Csenge és Igó Éva

Megérkezik a teljesen szétesett Tom (Brasch Bence) is, aki megtudta, hogy Marian, a felesége megcsalja Bill-lel. Biztos, ami biztos, pisztolyt is hoz magával, és afféle mai Hamletként vívódva a bosszú művének beteljesítésére készül. Tevékenysége azonban szinte kimerül a pisztoly ide-oda dugdosásában és a titkos kokainozásban a fürdőszoba mélyén.

A hab a tortán a válófélben levő April (Kovács Patricia) és Gottfried (Telekes Péter) parádéja, akik szinte semmiben sem értenek egyet. Gottfried az elfogadás szentje: holisztikus bölcsként, a béke prófétájaként lép fel, csak a kapitalizmus nem fér a bögyébe. És mivel a felesége meg a demokráciában nem hisz, úgy tűnik, annyira azért mégsem rossz pár ők. Íme a díszes társaság, amely Marian személyében mindvégig Godot-t várja, ő pedig távollétében is mindent megtesz a cselekmény izgalmassága érdekében. A jelenlevőket nagyrészt a titkaik kötik össze, és éppen ezen az estén elérkezik az igazság, az összes titok lelepleződésének órája.

Lukács Sándor, Hegyi Barbara, Telekes Péter, Kovács Patricia és Igó Éva

A Party olyan darab, amely egyetlen pillanatra sem veszít a lendületéből és a humorából, és ennek ellenére erős lírai pillanatai is vannak (az egyik legemlékezetesebb Igó Éva és Szilágyi Csenge elővezetésében úgy hat, mintha valakinek egy forgalmas pályaudvar forgatagában egy szonett elmondásával sikerülne mindenki figyelmét magára vonnia). A színészek nagy kedvvel, erős, egymást remekül ihlető csapatként dolgoznak össze, a színházi gépezet tizedmásodperces pontossággal szállítja az őrületet és a poénokat. Jó látni, hogy ez a műhely ennyire összecsiszolt, ihletett előadások bölcsője képes lenni.

Lukács Sándor, Telekes Péter, Brasch Bence

Sally Pottertől mindenki megkapja a magáét. A romlott elit, a kizárólag a maga pecsenyéjét sütögető politika és a tudománytagadók éppúgy, mint a gyógyszeripar vámszedői, a pénz uralma, az álszentség, továbbá minden olyan igyekezet, amely az „unalmas” polgári béke és harmónia ellen dolgozik, mert mintha direkt idegesítené, hogy a hagyományos értékek, a hűség, a tisztesség és a szolidaritás fogalmai még nem kerültek végleg a szemétdombra. „Íme a világ, amilyenné közös erővel tettük”, mutat Potter a romhalmazra. Kárörvendőnek, szarkasztikusnak, kegyetlennek mutatja magát. De nagy-nagy gyengédségét, aggódását palástolja vele.

Fotók: Vígszínház/Gordon Eszter