Furcsán ambivalens élmény a tavaly alakult S.T.ART Company bemutatkozó produkciója, a Simone de Beauvoir. Sziráky Tímea darabja annak ellenére, hogy kifejezetten giccses és dagályos, a közepétől kezdve - éppen, amikor már lemondanánk róla - egyszer csak mégis elkezd működni. Ez meglepő fordulat, mivel a kezdet hervasztóbb képet mutat, már csak a címszereplőnek kiszemelt filozófus-írónő alakjának sajátos értelmezése miatt is. A múlt század egyik legfontosabb feminista gondolkodóját, szimplán mint biszexuális kalandok hősnőjét bemutatni elhibázott leegyszerűsítés. Simone de Beauvoir nem azért fontos figura, mert a nőkhöz és férfiakhoz egyaránt vonzódott, hanem mert tudott írni. A feszülő izmok és lebbenő baby-dollok felett egyformán fegyelmezetten sóhajtozó főszereplő láttán kissé sivár képlet rajzolódik ki arról a Simone de Beauvoirról, aki akkor lehetett volna, ha egy sort nem ír. De Simone de Beauvoir írt, és ha valaki a testről (testpolitikáról) ír, ahhoz egy fikarcnyit sem kerülünk közelebb azáltal, ha a hálószobájában kutakodunk, kizárólag akkor, ha olvassuk, és megértjük, mit gondolt.
Az előadásban Pethő Kincső, az írónő ábrándos alteregója hátrafogott hajjal, ezüst díszítésű kis feketében, tűsarkúban, keresztbetett lábbal üldögél egy asztalnál és ír, pontosabban írogat: vagyis látványosan és decensen mereng egy papírlap felett, olykor összegyűri a papírt, majd újra elolvassa, és közben stílusosan, egy hosszú szipkával füstöl. Annak ellenére, hogy a színésznőnek kifejezetten jól áll ez a szinte némafilmes, modoros beállítás, Simone de Beauvoir lenne az utolsó, aki eszembe jutna a színpadon sóhajtozó zsenge femme fatale-ról.
Az pedig rendre meglep, amikor egy táncdarabban az írás mint motorikus tevékenység jelenik meg, mintha maga a kézmozdulat, a papíron futó toll bármit is jelenthetne, pedig ez totális nonszensz. Gyakori színpadi megoldás még az is ilyen esetekben - ez alkalommal is felbukkan -, hogy a szereplő által írt szöveg láthatóvá, kalligrafikussá válik: végeredményben ez is zsákutca, a verbális gondolkodást éppen az különbözteti meg minden mástól, hogy nem mozdulat és nem kép.
Az előadásban a főszereplő visszafogott, és sokáig csupán rutinmozdulatokra korlátozott mélázása és az absztrakció egymás mellett fut, ugyanis különböző figurák bukkannak fel, hogy a hősünk szexuális fantáziáit tartalommal töltsék meg. Vannak szerencsésebb és kevésbé szerencsés jelenetek, utóbbira példa az édeskés francia slágerre baby-dollban előröppenő lányduó felbukkanása - a vadmacskát mímelő Bánfai Rékával és az amazon kisugárzású koreográfussal, Sziráky Tímeával -, vagy a férfimagazinok fantáziaképeit tükröző leszbikus jelenetek.
Történik viszont valami fontos, amikor a főhősnő szerelmi háromszögbe keveredik a két táncossal, Kovács Péterrel és Nagy Csabával: egyrészt kiderül, hogy az eddig szinte székhez ragasztott Pethő Kincső kifejezetten elegáns, harmonikus mozgású táncosnő, a férfi táncosoknak köszönhetően pedig (akik nem forszírozzák különösebben a színészi játékot) van néhány igazán élvezetes, emlékezetes pillanata az előadásnak. Minden absztrakció jót tesz ennek a darabnak, és minden pantomimezgetés ront rajta: bensőséges a szerelmi jelenet, de esetlen az aktus imitálása, a férfi táncosok rivalizáló kettőse maradandó, viszont féltékenységből széket csapkodni nevetséges. Nagyon egyenetlen színvonalú ez az előadás, a jó pillanatoknak kell benne örülni.
