Amikor valaki tizennyolc évesen a pályára lép, meri gondolni magáról, hogy ennyiféle hangja van?
Szerintem nekem semennyi hangom nem volt. Egyetlen alkalommal jelentkeztem a Színművészetire, és a második rostán kiestem. Azt mondták rólam: pici lány pici hanggal. Később jöttem rá, hogy ez azt jelenti, volt bennem vágy a bennem levő érzelmek kifejezésére, de nem voltak hozzá eszközeim. A Merlin Színház műhelyének, Jordán Tamásnak és Lázár Katinak az érdeme, hogy meglátták, van keresnivalóm a pályán, ez pedig oldotta a zárkózottságomat. Rendkívül hálás voltam a figyelemért, és ezért sem jelentkeztem többet a Színművészetire. Annyi szeretetet kaptam tőlük, hogy azt éreztem, elárulnám őket, ha máshová mennék. Az a gondolkodásmód és színpadi létezés, amit ők képviseltek, nekem „működött”. Azt próbálták átadni, hogy ha belül érzed az általad játszott karakter igazságát, szinte mindegy, hogyan mondod a szöveget, mert ettől az erőtől hitelessé válsz a színpadon. A külsőségek, a „technikázás” nem segítenek, minden a belső útból következik, és ennek a végén, az érzetekből, a szituációkból kel életre egy karakter, és alakul ki az előadás nyelvezete.
Ha már utak: a tiéd a Merlinből indulva mennyire volt egyenes vagy göröngyös?
Tamáséknak eredetileg az volt a célja, hogy a csapatból kineveljenek egy társulatot. Sajnos, csak egy rövid ideig tudtunk együtt maradni, mert a Merlin története másképp alakult. Bár sokan néztek bennünket, igazgatók, rendezők is, de a szerződtetéseknél akkoriban mégiscsak nehezített pályát jelentett, ha valaki nem a Színművészetiről érkezett. Nem volt egyszerű ebből a védett közegből kilépni a külvilágba. Közben viszont jöttek filmes lehetőségek, először Sopsits Árpád Derengőjének a női főszerepe. Azután egy fontos epizód-szerep: Ninel, egy német-amerikai-szerb koprodukcióban készült filmben, a Rajko Grlic rendezte Josephine-ben. Ez sajnos különböző okok miatt dobozban maradt, pedig olyan sztárokkal játszottam együtt, mint Maria Schrader, akit az Unortodox rendezőjeként vált nemzetközileg ismertté, vagy Giancarlo Esposito, aki rengeteget dolgozott Jim Jarmuschsal és Spike Lee-vel, a Breaking Bad és a Better Call Saul sorozatokban pedig Gust alakította.
Ha bemutatják, lehet, hogy ma már nem itt beszélgetnénk?
Sajnálom, persze, hogy így alakult, és el is lehet játszani a gondolattal, mi történhetett volna. A forgatás emlékei és tapasztalatai viszont megmaradtak.
A szabadúszás után következett Eger.
Ahol nagyszerű rendezőkkel dolgozhattam, remek szerepeket játszhattam, és egy csodálatos társulat tagja lehettem kilenc évig. Rengeteget tanultam, ott erősödtem meg színészként. Komoly, minőségi munka folyt, minden előadást ügynek éreztünk. Nagyon elhivatottan dolgoztunk Egerben, egy vidéki városban, ahová nem jártak estéről estére a kritikusok vagy a filmrendezők, tehát nem voltunk a szakma szeme előtt. Nem egyéni karriert építettünk, hanem az előadásért akartunk együtt, csapatként jók lenni, a nézők és magunk miatt. Egyszerűen csak jó színházat akartunk csinálni.
Hogyan élted meg, hogy ennek vége?
Nem mondom, hogy nem estem kétségbe, mert egyáltalán nem vagyok jó abban, hogy eladjam magam. Annyira megijedtem, hogy inkább úgy gondoltam, lesz, ami lesz. És lett: izgalmas munkák, fontos találkozások a Szkénében, a Pinceszínházban. Nagy szakmai ajándéknak élem meg, hogy Székely Csaba Bánya-trilógiájában játszhatok. A három különböző életkorú szerep egymást építette, oda-vissza hatással voltak egymásra, és hogy még különlegesebb legyen a kapcsolódásom, volt egy időszak, amikor egy szerepátvétel miatt a Bányavirágot párhuzamosan két rendezésben is játszottam. Az teljesen skizofrén állapot volt, amikor délután a Játékszínben, este pedig a Pinceszínházban voltam Ilonka. Ahol egyébként most volt egy nagy sikerű bemutatóm: Paul Pörtner Hajmeresztő című darabja Kelemen József rendezésében.
Független produkciók mellett a Zenthe Ferenc Színház több előadásában is játszol. Milyen a salgótarjáni közönség?
Egy Molnár Ferenc-főszerep, A testőr Színésznője volt ott az első munkám, és azért mondtam igent a felkérésre, a szerep iránti kíváncsiság mellett, mert tudtam, mennyire nyitott és hálás a salgótarjáni közönség, az egri társulattal ugyanis rendszeresen játszottunk a városban. Ugyanakkor nagyon izgalmas volt egy színház születésének részese lenni. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az ott élők nagy része más gondokkal küzd, mint hogy színházjegyet vegyen, de úgy érzem, hogy a városnak nagyon fontos, hogy saját színháza legyen. Épp ezért óriási dolognak tartom, hogy létrejött itt egy önálló társulat. Tíz éve alakult meg a színház, és azóta hatalmas fejlődésen ment keresztül. Véges számú az, ahányszor Salgótarjánban el tudunk játszani egy előadást, viszont sokat utazik a társulat más városokba. A Szkénével való együttműködésnek köszönhetően repertoáron tud maradni olyan produkció, mint Az eltört korsó, a IV.Henrik vagy az Amit akartok. A Zenthe Ferenc Színházban minden évben kaptam olyan szerepet, ami sokat adott nekem.
A Szépkilátás is ilyen volt, amivel januárban vendégeskedtek a Katonában?
Egyértelműen. Harmadszor dolgoztam Tarnóczi Jakabbal, és mindegyik alkalom fantasztikus élmény volt. Az a fajta gondolkodás, munkamódszer, amit képvisel, a frissessége, és a fiatalságát meghazudtoló bölcsessége a színészekben is új utakat nyit. A Szépkilátás története és szövege a próbafolyamat során született meg. Tizenhárman improvizáltunk a színpadon, különböző tapasztalatokkal, különböző játékstílussal. De mertünk bátrak lenni, működött ez a szabad alkotói légkör, mert biztonságos, elfogadó közegben dolgoztunk. Ehhez viszont az kellett, hogy legyen valaki, aki egyenként fogja mindenki kezét és a csapatot is vezeti. Ez volt Jakab. A Zenthe Ferenc Színház életében mérföldkőnek érzem ezt a társulatformáló előadást, a pályámon pedig fontos állomásnak élem meg. Az persze nehezen feloldható ellentmondás és el is szomorít, hogy bár rengeteg energiát fektetsz egy ilyen előadásba, a májusi bemutató óta eddig csak kétszer játszhattuk el. Ezért is jelent különleges örömet, hogy januárban jövünk a Katonába, ugyanakkor nem tagadom, izgulok is. Emlékszem, Egerben szinte lázadoztunk, ha valami három hétig nem ment, és nem volt előtte kiírva legalább egy felújítópróba. Ma, ha háromhetente játszhatunk egy előadást, az már maga a boldogság. Ennyire átalakult a színházi működés, a színész számára lassan nem létezhet lehetetlen.
Egy ilyen helyzetben a jóga a stabilitás és a kapaszkodó?
A jóga sokat segít abban, hogy fizikailag, szellemileg, és lelkileg megfelelő kondícióban állj készen a kihívásokra, számomra alapot jelent az élethez és a pályához egyaránt. A jóga megváltoztatta a gondolkodásmódomat, a belső tartásomat, és színészként is jóval tudatosabbá tett. Hatalmas flash volt, amikor rábukkantam, hogy Sztanyiszlavszkij is jógázott, és már jógaoktatóként újraolvastam A színész munkáját. Amíg nem jógáztam, elvont dolog volt számomra a befelé figyelés, a magunkkal foglalkozás, a jóga által viszont megfoghatóvá és megérthetővé vált a Sztanyiszlavszkij-módszer, kulcsot kaptam ahhoz, mit jelent a tudatalatti használata a tudatos által vagy az éber nyugalom állapota. Elképesztő élmény volt felfedezni és értelmezni oktatóként, amit az energiákról, a figyelem irányításáról ír egy olyan mester, aki a világ minden pontján a színházművészet megkerülhetetlen alakja. Ezért is voltam boldog, hogy a Színművészeti Egyetem első jógatanáraként átadhattam ezt a tudást. Bár izgultam, hogy a hallgatók mennyire érzik majd ezt fontosnak, de a mai napig kapok üzenetet a volt hallgatóktól, hogy azóta is jógáznak, és ez sokat segít nekik a színpadon és a hétköznapokban.
Amikor jógaoktatóknak tartottál beszédórákat az általad kifejlesztett kurzuson, ehhez képest kevésbé izgultál?
Dehogyis, és leginkább azért, mert ilyet korábban nem csináltam. A színészi tapasztalataimat próbáltam átadni, hiszen jógaoktatóként magad is előadó vagy. Ehhez érdemes tudni, hogyan bánj a hangoddal, a gesztusaiddal, a tekinteteddel, hogyan ne erőltesd meg a hangszálaidat, hogy legyél úrrá a lámpalázon, hogyan tudod fejleszteni az előadásmódodat. A legfontosabb viszont az, hogy mit képviselsz, és hogy merj önmagad lenni.
Ezek a gyakorlatok bármilyen helyzetben működnek, vagy mindenképp jógázni kell az elsajátításukhoz?
Természetesen bárki elsajátíthatja ezeket a gyakorlatokat, de leendő vagy gyakorló jógaoktatóknak mindig elmondom, hogy ők eleve nyerő helyzetben vannak, hiszen a jóga, a meditáció, a megfelelő légzéstechnika segít az izgalom leküzdésében. Nem véletlenül mondják izgatott embereknek, hogy vegyél egy mély levegőt, mert a légző- és az idegrendszer között erős a kapcsolat, és azt sem, hogy a szem a lélek tükre. Az egyensúlygyakorlatok, például a lábujjhegyen állás, erősítik a koncentrációt, mert oda tereli a figyelmünket. Érdemes bármilyen fellépés előtt néhány nyakgyakorlatot végezni, hogy oldjuk a feszültséget a torokban, és így a hang nem szorul be. Megtanulunk “bebeszélni”, vagyis bemelegíteni a beszédszerveket. Célszerű átgondolni az első néhány mondatot, mert a gördülékenység sikerélményt ad, és ha kiválasztasz egy érdeklődő, mosolygó tekintetet, máris van egy kapaszkodód.
A jógától lehet valaki jobb színész?
Sok csodálatos színész van, aki nem jógázik, és aki ösztönösen tud bánni a pránával, azaz az életenergiával. De ezen a pályán az idegrendszer extrém módon van igénybe véve, ezért jó, ha az embernek van valamiféle módszere arra, hogy „töltőre tegye magát”. A jóga amellett, hogy növeli a koncentrációt, erősebbé és hajlékonyabbá teszi a testet, erősíti az immunrendszert, javítja a testtartást, fejleszti az egyensúlyérzéket, a testtudatot, segít kezelni azt a pszichés terhet, ami természetes velejárója az előadóművészetnek.
Tudatosan keresed azokat a pontokat, ahol az életed, érdeklődésed különböző területei összekapcsolhatók?
Folyamatosan. Évek óta foglalkozom asztrológiával. Vicces, hogy egy új szerepnél mindig megnézem, vajon milyen csillagjegyű lehet a karakter, akit játszom, mert ez nagyon izgalmas összefüggésekre világít rá. A jóga „testvértudományával” összekapcsolva pedig kifejlesztettem a saját astroyoga metódusomat, ami nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a jógaóra gyakorlatait az adott időszak horoszkópja szerint alakítom ki.
Swami Sivananda módszerén keresztül ismerkedtem meg a jógával, akinek van egy tanítása a gondolat hatalmáról: „Vess el egy gondolatot, lesz belőle egy cselekedet. Vess el egy cselekedetet, lesz belőle egy szokás. Vess el egy szokást lesz belőle egy jellem. Vess el egy jellemet, lesz belőle egy emberi sors.” Ez a tanítás ugyanúgy igaz a színházi alkotófolyamatra, a szerepépítésre, mint az életre. És van egy Sztanyiszlavszkij-idézet, hogy a hangok nem üres magán- és mássalhangzók, hanem mindegyik a lelkünknek egy darabkája, amit a beszéd által adunk át a másik embernek. Ezek a gondolatok egyaránt igazak a színpadra, a jógára, az asztrológiára és általában az emberi kapcsolatokra. Így számomra visszaigazolják és megerősítik, hogy a színház és a lélek elválaszthatatlan egymástól, és nem szűkíthető be a fizikai valóság keretei közé.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
A fotók a Pinceszínházban, a Hajmeresztő című produkció jelmezében (tervező: Cselényi Nóra) készültek. A díszlet tervezője Enyvvári Péter.
