Bodor Ádám és Emil Cioran nyomába indulva Andrzej Stasiuk felfedezi magának Romániát, eljut a Moldovai Köztársaságba és a benne lévő, ködös török múltú, független köztársaságba, Gagauzijába, meglátogatja a szakadár kommunista államot, Trasznisztriát, amely olyan számára, mint "egy másik ember kínos álma", közben keresztül-kasul járja Magyarországot, megfordul Kisvárdán, Göncön és Abonyban, ahol André Kertész legendás fényképe készült a vak muzsikusról 1921-ben, majd lengyel hegyeken, Szlovákián meg Ukrajnán át többször is meglátogatja Albániát, amely, ahogy fogalmaz, Európa tudatalattija, az európai ösztön-én lakhelye, "a félelemé, amely éjjelente megszállja az alvó Párizst, Londont és Majna-Frankfurtot." Albánia "sötét kút, amelybe bele kellene néznie mindazoknak, akik azt hiszik, egyszer s mindenkorra el van rendezve a dolgok menete". Végül a krónikás és szenvedélyes Kelet-Európa kutató hét évi utazás után eljut Babadagba, Dél-Románia török nevű városába. Embereket, állatokat, tájakat figyel meg, letelepedett és vándorló cigányokat, csillogó tetejű, vakolatlan kínai palotájukban Bánffyhunyadon, vagy szegénysorban tengődő vásározókat, cigányokat, akikből hiányzik a történelem őrülete, akik számára nem létezik térkép és feljegyzendő múlt, csak a határtalan jelen idő, így tehát ők az új Európa igazi lakói.
A keletkezés, az idők kezdete érdekli az utazót, és az a jövő, ami itt, Kelet-Európában nem tud elkezdődni, mert a bomlás, az örök félbenmaradás e világ sajátja. Ezt írja meg műfaji határokat áthágó útiregényeiben, a Duklában, amelyben egy kis szlovák faluba látogat vissza éveken át, rendszertelenül és kedvére, figyelve az örök változatlanság hullámzásait; ezt szemléli regénnyé összeálló novellafüzérében, a Galíciai történetekben, amelyben egy-egy emberről készít sorssá gyúrt pillanatfelvételt, ugyanezt fejti ki az Én Európám című esszéjében, és a rendszerváltás utáni Kelet-Európáról írt legszenvedélyesebb és legszabadabb könyvben, az Útban Babadagba címűben is.
Stasiukot az a térség érdekli, ahol az ember még együtt él az állataival, mert "a jószág a hiányzó láncszem köztünk és a világ többi része között"; ahol szabadon csatangolnak román kutyák, szlovák vadlovak és sáros magyar disznók, mert, véli, "ha az állatok vallást találnának ki maguknak, akkor a tiszta teret tisztelnék benne, ahogy a mi őrületünk meg folyton az idő körül forog". Az öröklét egy marhaszem mélykék örvényében mutatja meg magát, mert "a fény az öröklét egyetlen bizonyítéka", írja Dukla című könyvében. Pompázatos stílusban megírt, állandó és befejezetlen keletkezés könyvei ezek, vég- és cél nélküli utazások Kelet-Európa mélyére.
Beszélgetésünk, stílszerűen lengyel-román tolmács segítségével zajlik. Az író Lengyelországból érkezik, megszáll Budapesten, másnap indul tovább Szarajevóba.
Andrzej Stasiuk
Andrzej Stasiuk 1960-ban született Varsóban, több évtizede Dél-Kelet Lengyelország hegyei közt, Czarnéban él; feleségével együtt könyvkiadót működtetnek.
A kötelező sorkatonai szolgálat elől megszökött, azért fél évet börtönben töltött; erről a tapasztalatról írta a Hebron falai című első könyvét. Magyarul hat könyve jelent meg: Galíciai történetek, JAK 2001; Fehér holló, Európa, 2003; Hogyan lettem író?, Magus design, Budapest, 2003; Az én Európám (Jurij Andruhoviccsal közösen), JAK-Kijárt kiadó, 2004; Dukla, Magvető, 2004; Útban Babadagba, Magvető, 2006.
- Hat könyve jelent meg eddig magyarul, életművének mekkora része ez?
- Nagyjából a fele.
- A hatból csupán két könyv hagyományos értelemben vett szépirodalom, fikció: a Fehér holló című regény és a Galíciai történetek novellafűzére...
- ... amiből szintén összeáll egy regény.
- Amiket nem olvashattunk magyarul, milyen könyvek?
- Nehezemre esik különbséget tenni aközött, hogy mi szépirodalom, fikció, és mi nem az. Most például egy olyan regényt írok, amely a Babadagba vezető utam díszletei közt játszódik. Megírás előtt egy könyvet soha nem úgy gondolok el, hogy az szépirodalmi mű vagy útleírás lesz. Számomra az irodalom elméletileg nem olyan fontos, hogy különbséget tegyek ebből a szempontból a könyveim közt. Mint ahogy valószínűleg irodalom és valóság között sem tudok igazán különbséget tenni. Ha valaki azt kérdezi, hogy útikönyveket írok-e vagy regényt, hogy ez valóság-e vagy tisztán a képzelet műve, akkor azt válaszolom: mindent én magam találok ki.
- Milyen típusú írással kezdődött az írói pályája? Szépirodalmival?
- A Hebron falai című regénnyel indultam, amely börtönben játszódik, börtönszlengben írott könyvről van szó.
- Ennek a könyvnek a születéséről beszél a Hogyan lettem író? című kötetében. Az Útban Babadagba és a Dukla című könyveiből - ezek a legújabb kötetei magyar nyelven - azonban inkább az olvasható ki, hogy a szépirodalom, a tiszta fikció felől halad egy egyre valóságközelibb, a valóság megfigyeléséből kiinduló, irodalom és dokumentum határain mozgó írás felé. Lassan mintha távolodna a hagyományos szerkezetű elbeszélő művektől, a regénytől, amilyen a Fehér holló című munkája volt...
- A pályám kezdetén sem írtam hagyományos regényeket, mivel a Hebron falai szociografikus mű volt, amelyben börtönélményeimet összegeztem és a börtönben élők nyelvén fogalmaztam. Számomra nagyon unalmas lenne egy hagyományos szerkezetű regényt megírni. De ugyanígy unnék egy esszét megírni vagy egy szabályos útikönyvet is. Ezért is keverek össze minden műfajt. De ideális esetben azt remélem, hogy egyszer majd megírok egy totális könyvet.
- Milyen lesz ez a totális könyv?
- Valamilyen metanyelven, nyelv feletti nyelven szólal majd meg. Nehezen lesz érthető. Egy totális stilisztikai polifónia lesz. Vagy maga lesz a nagy és teljes csönd. Az abszolút silentium.
- Egy fehér könyv?
- Igen, talán. Egy üres könyv. De engem nem érdekel az elmélet. Szeretek mesélni, történeteket mondani, megfigyelni, de elméleteket gyártani nekem unalmas. Nem érdekel a stílus sem, amelyben megformálom a könyveimet. Nem törekszem létrehozni egy stílust. A legutolsó könyvem címe Fado, ezt a Babadag után írtam.
- Regény?
- Nem, irodalmi hibrid: regény, esszé és útleírás egyben.
- Mi a könyv témája?
- A témája? Mindig ugyanaz: az élet. Az én életem. Technikai szempontból hasonlít az Útban Babadagba címűre. Ennek a könyvnek a cselekménye Albánia és az én gyermekkorom között játszódik.
- A Babadagban Szlovákiát, Magyarországot és Romániát utazza be. Most milyen területek vonzzák? Újabbak vagy a régiek?
- Ezek az utazások mindig az én otthonomban kezdődnek, onnan indulnak ki, a gyerekkoromból, Dél-Lengyelországból, aztán átlepek a szlovák határon, és utazom tovább. Hatalmas terület, életem végéig ki fog tartani, kimeríthetetlen. Romániában tízszer jártam, de tudom, hogy ez még csak a kezdet. Magyarországon úgy harmincszor fordultam meg. Ez a terület az én térképem szerint valahol Albániával ér véget. Ez azonban nem annyira földrajzi terület, mint a képzeletem létrehozta térség. Azért nevezem a képzeletem térképének, mert amint Albánia felől átlépem a görög határt, a képzeletem nyomban meg is hal.
- Miért?
- Nem tudom a magyarázatát. Ilyen a képzeletem.
- És ha Ausztriába utazna?
- Biztosíthatom, hogy ezt sokszor leellenőriztem: osztrák területen teljességgel halott a képzeletem.
- Erről Thomas Bernhard is hasonlóan gondolkodik...
- Igen, csakhogy neki egész más oka van így gondolkodni. Ő mélységeiben, történelmében ismeri Ausztriát, én pedig ellenkezőleg, azért nem tudok képzelegni róla, mert egyáltalán nem ismerem. És mivel hiányzik belőlem az érdeklődés ez iránt az ország iránt - mindössze néhány vonatkozásban, pár ember iránt érdeklődöm - , nem is tudja megindítani a szellememet. Soha nem gondoltam arra, hogy kíváncsiságból, szellemi-élvezeti céllal utazzam Ausztriába. Ha ennyi időm lenne, akkor azt sokkal tartalmasabban tölthetem el Romániában. Szeretem Bécset, de úgy, mint valami hajdani, történelmi várost, mint egy hajdani császárság fővárosát. Csak ehhez a múltbeli városhoz tudok kötődni, hiszen ezt a várost a lengyelek pénzéből is építették.
- Az ön Európájának hol vannak a határai? Délen tehát ott van Albánia...
- Az én Európám nagyon rugalmas földrajzi fogalom. Szeretném, ha Mongólia ilyen értelemben Európa része lenne. Ha valahogy mégis meg kellene fogalmazni, hogy mi ennek az Európának a közös tulajdonsága, akkor bizonyára a kommunizmus lenne az, a múlt, Mongólia tehát nagyszerűen ráillik a térképemre. És lenyűgöz e térség határainak folyékonysága. Persze mindenütt vannak határőrök, megjegyzem nem vagyok túl boldog a gondolattól, hogy Romániába most útlevél nélkül is utazhatunk és a románok többé nem fognak bepecsételni az útlevelembe. Mostani utamon tudom, hogy az első pecsétet a horvátoktól kapom majd. Vagy, ha a másik irányba indulok, Északnak, az ukránoktól. A határok viszont fontosak, tudjuk. Az ember életében éppúgy, mint az irodalmi művekben.
- Hová utazik most?
- Boszniába megyek a feleségemmel.
- Mi célból?
- Miért ne? Tavaly februárban jártam ott utoljára. Azért utazom oda, mert érdekes világ. A lengyel kiadónknál most jelennek meg bosnyák szerzők, a velük való találkozás is része az útnak. Üzleti és élvezeti útnak nevezem. Sajnos csak egy hétig maradunk, ezért nem juthatunk most el Albániába. Csodálom ezt a térséget. Szeretnék írni egy könyvet a Balkánról.
- Magyarországot mostanában kevésbé látogatja? Már nem érdekes? Vagy kimerítette a maga számára?
- Nem, Magyarország mindig nagyon kellemes és közeli hely marad számomra. Térben is közel van hozzánk. Meglepő, de közelebb van, mint Varsó. Mégis, bár csak néhány óra ideutazni, teljesen más a táj. A természeti táj is, az építészet is. A kispolgári világ is elevenebb, más az esztétikája is. Jó ezt megfigyelni, jó itt szemlélődni.
- Lát itt valamilyen változást?
- Nem nagyon érdekelnek a változások. Ha valami változik, az együtt változik velem. Talán drágább lett. Tíz éve még, emlékszem, amikor az ember bement egy falusi italboltba, letett egy fém százast, kapott érte egy üveg vodkát. Olcsóbb volt, mint a legolcsóbb alkohol Lengyelországban. Ez a mostani Magyarország nyilván más, nem feltétlenül jobb, és nyilván sohasem lesz már ugyanolyan, mint az én emlékezetemben Tokaj vagy Gönc. Mindig, amikor belépek Kassa felől Magyarországra, megállok Göncön. Ott ellenőrzöm, hogy telik-e az idő. Hat kilométerre van a főúttól. Gönc számomra Magyarország arca. Minden alkalommal belenézek.
- Bodor Ádámon kívül, akit gyakran idéz az Útban Babadagba című könyvében, milyen más magyar írók barátkozik?
- A vele való kapcsolatot nem nevezném barátságnak, pusztán ismerjük egymást. Tavaly jártam Máramarosban, láttam Bodor Ádám regényeinek otthonát. Most, hogy megismertem azt a tájat, már nem tudom, hogy mi a valóság és mi a képzelet Bodor Ádám műveiben. De a kiadónknál megjelentek, vagy rövidesen meg fognak jelenni Dragomán György, Szécsi Noémi munkái, velük van kapcsolatunk.
- Dragomán György ugyanonnan származik, ahonnan Bodor Ádám... Egyébként hogyan és miért kezdett el utazni?
- Egyszer egy barátom meglátogatott, kocsival érkezett hozzánk, és azt mondta, hogy menjünk el együtt Tokajba. Akkor döbbentem rá, hogy milyen közel is van ez hozzánk! Ezt a jó hírt aztán alaposan meg is ünnepeltük Tokajban. Mindez '93-ban volt. Akkor jöttem rá arra is, hogy húsz perc alatt Szlovákiában lehetek.
- Románia azért távolabb van. Oda mikor kezdett el utazni?
- Igen, távolabb, de még mindig közelebb van, mint Varsó! Nemcsak térben, hanem gondolatban is. Legelőször Bukovinába utaztam, amikor az ottani lengyel közösséget látogattam meg. Vagy nyolc éve lehetett. Ortodox húsvétkor voltam Máramarosban, egy kis faluban. Csodás út volt.
- Romániához nem élő szerző köti, hanem a filozófus Emil Cioran, akinek, mint ahogy azt az Útban Babadagban írja, meglátogatta erdélyi szülővárosát is, Rinarit.
- De találkozhattam Cioran családjával! Valóban kevesebb élő kapcsolatunk van Romániában, Simona Popescu, Mircea Crtrescu most jelenik meg a kiadónknál.
- Miért van ez a Varsó ennyire távol?
- Varsó elsősorban térben van távol tőlünk. Romániába kevesebb mint öt óra alatt odaérek. Varsó viszont a Kelet-Nyugat tengelyen van számomra. A Moszkva-Berlin, és visszafele, Berlin-Moszkva útvonalon, félúton. Ez egy olyan útvonal, amit kimerítettünk, kiismertünk, mára egyféle és egynemű lett. Ha Délnek megyünk, összekeveredett népek közt találjuk magunkat. Európának ez az arca ismeretlen. Ami Párizsban vagy Moszkvában történik, számomra rendkívül érdektelen és unalmas. Varsó szintén. Egyébként eredetileg én varsói vagyok, és ahogy most Varsóhoz viszonyulok, az kissé arra emlékeztet, mintha meg kellene ölnöm magamban ezt a várost. A pszichoanalízis nyelvén szólva ez azt jelenti, hogy meg kell ölnöm a szülőatyámat.
- Milyen bűnöket követett el ez az apa?
- Semmilyet, csak hát ő az apa, aki meg akarja határozni az ideáljaimat. Ezért kell megölni. Ez a Varsó, amely egyébként valahogy Párizs, Berlin és Moszkva között van, nemcsak meghatározza, hanem egyben be is szűkíti. Ő, az apám, azt mondja: Varsó. Én azt mondom: Tirana. Így lázadok apám ellen.
- Én a műveit fordított időbeli sorrendben olvastam, előbb a Babadagot, utána a Duklát és csak végül a Hogyan lettem író?-t. Meglepett, hogy a Babadag és Dukla szerzője nagyvárosi ember, varsói származású és afféle nagyvárosi, mondén ifjúsága volt. Arra készültem, hogy egy hegyi ember írja ezeket a könyveket. Bár a Fehér holló című regénye városból hegyek közé menekülő férfiakról szól...
- Igaza van, hegyek közt élek húsz éve. De a szüleim is csak beköltöztek Varsóba, ők is máshonnan jönnek. Örömmel tölt el, hogy hegyi embernek nézett. Azonban van olyan könyvem is, amelynek ez a városi, mondén világ a témája; a címe: Kilenc. Első "valódi" regényemben, a Fehér hollóban is megjelenik ez a városi közeg.
- Egy kortárs magyar író, Nádas Péter szintén vidéken, egy kis zalai faluban él, meglehetősen zárkózottan...
- Paradox módon számomra éppen ez az úgynevezett vidék nyitotta meg a világot, elsősorban a tőlem Délre lévő térséget. A falu, ahol lakunk, valóban nagyon pici. Ha Varsóban maradok, bezáródom oda, mint valami börtönbe. Budapesten azonban gyakrabban és szívesebben járok, mint Varsóban; az a benyomásom, hogy Budapest igazi nagyváros Varsóhoz képest. Arról nem is beszélve, hogy sokkal szebb. Öt óra alatt vagyok Budapesten, Varsóhoz legalább öt és fél kell.
- Oroszországhoz hogyan viszonyul? Vonzza?
- Egyelőre nem. Az orosz kiadónk gyakran próbál rábeszélni, hogy menjek, de mindig azt válaszolom, hogy nincs időm. Nem érdekel az, hogy három napra egy könyvvásárra Moszkvába utazzak. Nem is ismerem eléggé Oroszországot. De Szibériát közelinek érzem, oda szívesen elutaznék.
- Csehovot is Szahalin szigete vonzotta...
- Talán nem a Szahalinra, de... De Oroszországgal van egy súlyos bajunk: mindig az árnyékában éltünk. Végül is az embernek el döntenie, hogy hová utazik, nincs mindenre idő. Túl nagy ország az nekem...
- A pszichoanalízis fogalmainál maradva, ezek szerint Oroszország is egyfajta meggyilkolandó apa?
- Anyának képzelem inkább, mint apának. Az apaság fogalma metaforikusan összeegyeztethetetlen Oroszországgal. Nem is anya, inkább mostohaanya.
- A Hogyan lettem író? című könyvéről címe alapján azt gondolná a gyanútlan olvasó, hogy író műhelyébe pillanthat bele. Itt azonban semmiféle íróvá válást nem modellál a szerző. Ehelyett közvetlen élménybeszámolót kapunk egy korról, szokásairól, hangulatairól, megtudjuk belőle, hogy mit lehetett a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején inni és mennyiért Varsóban, hova jártak, milyen zenéket hallgattak, hogy éltek, mikor keltek vagy feküdtek és kivel, hol dolgoztak, ha egyáltalán. Balladai szépségű leírásokat olvashatunk az orosz pezsgőről, a magyar pálinkafélékről, lengyel vodkáról. De az íróságról szinte egy szó sincs...
- Így éltünk.
- Mégis furcsa feszültségben van a könyv címe a tartalmával. Azt ugyan nem tudtam meg, hogy hogyan lett író...
- ... minthogy én sem tudom magamról. A címet szemtelen provokációnak szántam. Ki ír ilyen nagyképű önéletrajzot negyvenéves korában?! Ez volt az egyik első könyv, amit Lengyelországban írtak arról, hogy a kommunizmusban lehetett élni. Úgy értem a rendszeren kívül is lehetett élni. A címmel pusztán a kritikusoknak akartam üzenni. Miután ez a könyv megjelent, sokan azt mondták rólam, hogy huligán vagyok. Hogy voltam képes irodalomnak nevezni a művemet?! - háborogtak. Többen viszont azt gondolták, hogy igazam van: így volt. Nem volt benne semmi hősiesség, semmi nagyszerűség. Így éltünk.
- Melyik könyvéhez ragaszkodna, hogy mindenképpen jelenjen meg magyarul?
- Nem is tudom. Talán ahhoz, amelyiket még meg sem írtam. Az a regény, amelyen most dolgozom, nagyrészt Kelet-Magyarországon játszódik, Máriapócson. A főhőse két használtruha-kereskedő, aki rájön, hogy a kínai holmik még a használt ruháknál is olcsóbbak, de csak a máramarosi cigányok vásárolnak tőlük. Eljutnak a máriapócsi vásárba, ahol egy megvadult mangalica megtámadja egyikőjüket. A vásárban egy kínai árus vadállatnak nézi a mangalicát. A történetet nem mesélem tovább, de a mangalica folyton megjelenik benne. Szimbolikus figura ez a mangalica, igazi magyar állat: a vadság és a háziállat különös keveréke. És ez egy igazi magyar regény lesz.
