Utazz a Holdba! - AIR: VOYAGE DANS LA LUNE

Itt van tehát egy alig harminc perces lemez, melyet egy némafilm ihletett és aminek vissza kéne hoznia a francia duót arra a szintre, amit úgy fest, 2009-es Love 2 című mérsékelten sikeres lemezükkel végleg elvesztettek. Az említett albumon a kettős leginkább saját, korábban sikert hozó receptjét próbálta újból alkalmazni kissé görcsösen és fantáziátlanul: ez nem túl meglepő módon nem is aratott osztatlan sikert. A Le Voyage Dans La Lune egyértelműen valami új felé törekvés jegyeit viseli magán, ami dicséretes ugyan, de mégsem elég bátor ahhoz, hogy bárki igazán felkapja a fejét a hallatán. A mérsékelt bátorság és az újító szándék azonban mindenképpen értékelendő, hiszen az AIR-re jellemző meleg és szépen felépített hangzású dalok megmaradtak, de a korábbiakhoz képest kifejezetten progresszív jegyeket lehet felfedezni az új számok szerkezetében és hangszerelésében. Persze az ilyen zenével nehezebben lehet visszahódítani az egykori előkelő helyet a világ könnyűzenei színterén, de mindenképpen elég lehet néhány meghatározó zenei blog és magazin elismerő szavaihoz.

Ha magát a zenei anyagot nézzük, akkor néhány dalcímen és a Seven Stars című szám végén hallható, kilövés előtti visszaszámláláson, valamint a Cosmic Trip delayezett szövegelésén kívül nem sok utalást találunk a lemez címére és az űrbéli utazást bemutató némafilmre. A retrofuturista zenei megoldások korábban is jellemzőek voltak az AIR-re, ahogy az Ennio Morriconét idéző gitár- és zongoratémák szintén hallhatóak voltak már a régebbi anyagokban. A lemez a ráhúzott koncepció ellenére elég céltalannak hat. A Le Voyage Dans La Lune-t mégis belengi egyfajta éteri pszichedélia, ami tulajdonképpen egyben tartja ezt az alig fél órát. A korábban már említett Seven Stars a lemez egyik kiemelkedő, és talán legslágeresebb dala, ami nagyrészt Victoria Legrand különleges hangjának is köszönhető. A Parade kaotikus megoldásai miatt kevésbé élvezhető, mégis fontos szám a lemezen: jól mutatja, hogy az AIR már nem fél felrúgni maga teremtette hagyományait. Egy következő lemezen e bátor hozzáállás akár valami különlegeset is hozhat. Néhány, tulajdonképpen felesleges számon kívül (mint a Moon Fever, vagy a Retour Sur Terre) hallhatók szinte már meglepő, izgalmas dalok az albumon, mint a kicsit ijesztgetve szépelgő Who Am I Now, melyet szintén egy vendégművész, az Au Revoir Simone-ból ismert Annie Hart énekel. A Cosmic Trip és Lava, bár nem adnak merőben új színeket az AIR-életműhöz, mégis egyértelműen hozzák a színvonalat, amit még a 2000-es évek közepén szokhattunk meg a franciáktól. Ha az AIR mer még többet vadulni következő lemezével, akkor akár új emberekkel építheti újjá az utóbbi időkben kissé megtépázott rajongótáborát.