A gyapjas mamutok egykor Észak-Amerikában, Európában és Ázsiában is őshonosak voltak. Körülbelül tizenötezer évvel ezelőtt azonban számuk elkezdett fogyatkozni – az emberi vadászat és a természetes éghajlatváltozás miatti élőhelyvesztés következtében – egészen addig, amíg csak néhány szigeten élő kis csorda maradt. Nagyjából tízezer évvel ezelőtt az egyik csoport a Wrangel-szigeten kötött ki, amelyet a gleccserek olvadása miatti tengerszint-emelkedés választott el Szibériától. Míg szárazföldi társaik eltűntek, ez az elszigetelt csorda szaporodásnak indult a zord körülmények ellenére is. Fajuk utolsó túlélőiként még körülbelül hatezer évig éltek, majd ők is kihaltak.
Korábban azt feltételezték, hogy a beltenyészet miatti alacsony genetikai diverzitás okozhatta a pusztulásukat. Egy új kutatásban azonban elemezték és összehasonlították a szigeten, valamint a szárazföldön élő mamutok DNS-eit, és arra jutottak, hogy nem a genetikai mutációk okozták a csorda fokozatos zsugorodását, majd eltűnését. A tanulmányban kitérnek arra is, hogy nem valószínű, hogy az emberek lettek volna a felelősek, mivel négyszáz évvel később érkeztek a szigetre, mint ahogy a mamutok kihaltak. A tudósok azt feltételezik, hogy valamilyen szerencsétlenség okozhatta a halálukat, vírus vagy természeti katasztrófa, például egy sarkvidéki vulkánkitörés vagy tundrai erdőtűz.
A mostani vizsgálat azonban nem mindenkit győzött meg, egyesek szerint a beltenyészet miatti genetikai mutációk igenis sebezhetővé tették a gyapjas mamutokat a betegségekkel vagy az éghajlatváltozással szemben. Szerintük az eredmények mégis hasznosak lehetnek azoknak a természetvédőknek, akik megpróbálják megmenteni a kihalás előtt álló, veszélyeztetett fajokat, mivel felhívják a figyelmet arra, hogy a genetikai sokféleség biztosítását kell prioritásként kezelniük.
A cikk forrása itt olvasható.
