Az anyag Oliva María Rubio kurátornő koncepcióját követi és Madrid, majd Berlin után érkezett Budapestre. Feszes, racionális elvek szervezik, az egységek nagyjából azokra a technikákra épülnek, amelyek Moholy munkásságában főszerepet kaptak: festészet, fotó, film, fényművek, színpadi és filmdíszletek, kiadványok. Első látásra kifejezetten konzervatív megközelítésnek gondolnánk azt, ahogyan a spanyol kurátornő Moholy életművéhez nyúl: kevés magyarázatot fűz a látottakhoz, termenként csoportosítja a műfajokat és technikákat és meglehetősen szűkszavúan a nézőre bízza a kapcsolat megteremtését. Nem teszi mellé a kortársakat, a Moholyt érő hatásokat; az egészet kiszakítja a kor közegéből és tisztán, sallangok nélkül mutatja be. Még az életrajzi adatokat is a leghátsó teremben találjuk, úgyhogy semmi nem segíti a látottak elhelyezését.
A termeket járva azonban lassan kiderül, milyen bölcs az a mód, ahogyan Rubio feltárja az anyagot. Moholy saját tanításait követi azzal, hogy az alkotó személyiségét a háttérbe szorítva, magának a látványnak adja a főszerepet. A néző így rákényszerül, hogy saját tapasztalatai és nyitottsága alapján fedezze fel, mi az a különleges, ami a kollázsok, fotók és fotóplasztikák, konstruktivista vásznak, a rekonstruált filmek és a tárlókban elhelyezett képek, tárgyak látásmódját meghatározza. Éppen ez az, amire Moholy tanárként és tervezőként törekedett: meglátni a különlegest, az egyedit; nem reprodukálni a valóságot, hanem megalkotni azt.
A fotográfiák és fotóplasztikák között már otthonosan mozgunk abban a látványvilágban, ami Moholy számára a megalkotott képet jelentette. A berlini rádiótorony magasából készült fotón, a park rendezettségében meglátjuk a konstruktivizmus alapelveit, a marseille-i kikötőre vetülő árnyéksávokban ott a fény mint főtéma, egyre távolabb kerülünk a narratíváktól és egyre közelebb a világnak magunkban megalkotott képéhez, a vonalak, síkok, felületek költészetéhez. Ekkor visz a tárlat a Moholy által újrafelfedezett fotogramokhoz, majd a színes fotográfiákhoz - utóbbi művészi alkalmazásában Moholy az elsők egyike volt. Ide került az egyetlen olyan mű, amelyben Moholy esztétikája a gyakorlatban is megvalósult: a Fény-tér modulátor segítségével készített "fényfilm". Végül a berlini operák számára készült díszlet- és jelmeztervek mellett tárlókban sorakoznak Moholy kiadványai, utóbbiak mindegyikét magyar gyűjtők kölcsönözték.
Nem egy művésszel találkozunk tehát, hanem egy szemléletmóddal, egy lehetőséggel, amelyik fölfedezi a világ rendezőelveit és a korszerű technikák segítségével megpróbál az anyagtalan tartományokból egy másik, személyesen átélt képet felmutatni. A Joseph Beuys meghirdette szociális művészet gyökere itt kereshető. De innen ered a később kibontakozó kinetikus művészet is, a mai fényművészeti műfajok is Moholyhoz fordulnak mint elsődleges forráshoz és a tervezés, az alkotás folyamatát is Moholy tanításai alapján lehet a legjobban megközelíteni. Ma is, jó hatvan évvel a halála után. Ilyen szerteágazó alapja, ilyen szintézise a modern vizuális művészeteknek Moholy-Nagy László; talán még ma sem értük utol azt az eszményi képet, ami az ő társadalmi, erkölcsi, művészeti utópiájában olyan tisztán megfogalmazódott.
