A két kutató terepen kipróbált módszere azóta az etnográfia egyik legmegbízhatóbb metódusa lett, de akkor, az ötvenes évek Magyarországán még körvonalait kereső, élményszerű valóság volt. Ez az elevenség most átjárja a Néprajzi Múzeum kiállításának földszinti termeit, ahol a ládákból kicsomagolt több ezer tárgy, fotó, hangfelvétel, feljegyzés közül nyolc teremnyi végre a szakmán kívüliek számára is látható lett. Ez az anyag ugyanis még sohasem került nagyközönség elé. A Kádár-korszakban még a kutatást összefoglaló monográfia sem jelenhetett meg, így történt, hogy a három kötetet 1969-74 között Chicagóban, Göttingenben és Koppenhágában adták ki.
A ládák most, Hofer Tamás 80. születésnapját ünnepelve megnyíltak, és napvilágra kerültek egy kétezer lelket számláló falu életének tárgyai, szokásai, ünnepei és tradíciói, a hajnaltól estig bejárt út, a falusi társadalom rétegrendje. Torokszorító élmény végigmenni a cifraszűrök, lakodalmas edények, nádseprűk, gereblyék között, amelyek példás rendben sorakoznak ma is. Százszámra váltak fölöslegessé, amikor a téeszesítés megszüntette a gazdák szerszámkészletét és a közöset, a senkiét kínálta föl a megszokott helyett.
A XX. század közepén így kezdődött állami beavatkozással a falusiak gyökérvesztése. Először a tárgyhasználatuk vesztette értelmét, azután a szokások, a szoros napi munkarend, amit Fél Edit és Hofer Tamás rendszerezett és dokumentált; végül szertefoszlott a helyhez kötődő erő. Ma, fél évszázaddal a kutatás kezdete után, 1700-an élnek itt, a fotókon látott szereplők leszármazottjai, de nekik már nincs közük az itt megjelenő egykori világhoz.
Csodával határos, hogy Hoferék munkája egyáltalán megkezdődhetett az államosítások előtt, hogy ilyen kitartóan végig tudták vinni, túljutva 1956 buktatóin - erről külön feljegyzések olvashatók a kiállításon is látható füzetekben -, túl a gazdák legnagyobb kincseit jelentő szerszámok kihajításán, a modernizálódó falusi társadalom megrázkódtatásain.
Hasonló csodát vitt véghez a második világháború előtti években egy Slomo Rapoport nevű néprajztudós - írói álnevén An-ski, a Dybuk világhírű szerzője -, aki az orosz zsidó területeket kutatta végig, majd 1939-ben ládába került a gyűjteménye és csak 1991-ben találták meg Szentpétervárott egy múzeumi pincében. A zsidó körzet, a "stetl" addigra lakosságával együtt eltűnt, de Átány még mindig létezik, a kiállítás megnyitóján a fél falu ott volt a Néprajzi Múzeumban. Ők azonban már csak a mesékből ismerik azokat a kapákat, melyek pedáns rendbe állítva ott sorakoznak a gazdák vagyoni rétegződését mutató hatalmas táblázat tövében, megszemélyesítve az egykori falusiakat, a mostaniak szüleit, nagyszüleit. A kapa ugyanis nem egyszerűen munkaeszköz, hanem személyes tárgy: mindenkinek saját kapája volt, női, férfi, gyerek, gyakorló és betanuló kapák, a kéz nyomával, az erő deformáló jeleivel. Ahogyan külön edényben főzték a levest a lakodalomra, volt helye a férfiak közös mulatságának - az istállóban tanyázásról csodálatos fotókat látunk -, volt kissámli a cipőfoltozáshoz és kihúzható derékalj a gyerekeknek, volt kifejezés a kapálás közben jött derékfájásra és ugyanarra a nap végén.
A tárlat rendezői, Balázs György, Granasztói Péter és Máté György szikár, fekete-fehér világba, racionális rendbe szervezték a látnivalókat. A kinagyított fotók, a kemény tartással sorakozó szerszámok, az adatok és feljegyzések fél évszázad után is tanúsítják, hogy a kutatók nem csupán látogatók lehettek, de együtt éltek a faluval, belülről tárták fel annak működési rendjét. Olyan eszközökkel, amelyekkel ma ez a rend, legalább látványként, újra előhívható.
