Utópia gyermekei - A MŰVÉSZETTŐL AZ ÉLETIG - MAGYAROK A BAUHAUSBAN

Van mit felfedezni a Bauhaus tájékán, különösen nálunk. A náci hatalomátvétellel Európában megszűnt az iskola, 1945 után a keleti blokk nem vett róla tudomást, a teljes archívumot őrző Nyugat-Berlin a magyar kutatóknak majdnem megközelíthetetlen terep volt, csak a 80-as években nyílt meg az út a téma felé. Eddig főleg csak a szakma tartotta nyilván, hogy több magyar alkotó vett részt a műhelymunkában és vállalt irányító, meghatározó vagy kisebb szerepet, és hogy közülük a legtöbben ? szám szerint heten ? Pécsről vagy a környékéről származtak.

 

A pécsi EKF már a vizuális arculat ? és nem utolsó sorban az egész éves programfolyam logójának ? megfogalmazásakor épített rájuk, akik 1919-33 között a weimari intézményben tanítottak, tanultak, vagy csak magukba szívtak valamit az ott körvonalazódó, kulturálisan egyenlő új Európából. Vissza kevesen jöttek közülük, vagy ha mégis, Pécs csak nyomokban, néhány Bauhaus-szellemben fogant lakóházzal viseli magán ezt az örökséget. De hogy a Bauhausnak nem csupán a modern építészet köszönhet sokat, hanem a képző- és alkalmazott művészetek, a fotó, a tárgyformálás, az anyaghasználat és a művészetelmélet is, azt csak ez az anyag mutatja meg igazán, a maga komplexitásában.

 

A város most egy kiállítás erejéig hazahívja az élcsapatot, és hogy a találkozást igazán emlékezetessé tegye, a Bauhaus egész történetét, működését, terveit és eredményeit bemutatja, a személyes, intim részletektől a grandiózus világjobbító ideákig. A kurátorok ? Várkonyi György és Bajkay Éva ? munkáját az éppen 50 éve működő berlini Bauhaus-Archiv, illetve a Bauhaus megalakulásának 90. évfordulóját ünneplő tavalyi berlini tárlat is segítette. Annak a bemutatónak köszönhetjük most Molnár Farkas vörös kockaházának rekonstruált makettjét és Breuer Marcel házmodelljeit.

 

De ezeken kívül is impozáns a felvonultatott tárgyi anyag: Breuer tervezte székek, fotelek, egy 1923-as eredeti toalettasztal tükörrel, a Textil műhely experimentális munkái ? például a Bauhaus-fotókon gyakran felbukkanó Berger Ottitól ?, vagy Weininger Andor gömbszínház-makettje (Pelényi Margit építész gyönyörű rekonstrukciója) igazi szenzációk. Nem láthattuk még Magyarországon Téry-Adler Margit anyagtanulmányait, sem a Bauhaus hétköznapjairól és ünnepeiről készült fotókat, a Lampion- és Sárkányünnepekre hívó kártyákat, az ismert Bauhäuslerekről készült karikatúrákat, Pap Gyula ötvöstárgyainak eredeti rajzait sem.

 

Eddig kevesen ismerték Sebők István színházterveit, Kárász Judit fotós tevékenységét, Blüh Irén zseniális szociofotóit, vagy Neugeboren Henrik grafikai átiratát egy Bach-fúgáról. De így együtt, történeti folyamatába helyezve egészen más olvasatot kapnak Molnár Farkas és Moholy-Nagy László korai vásznai, grafikái is, vagy az a mappa, amely Molnár, Johan Hugó és Stefán Henrik közös itáliai útjának vedutáit tartalmazta; a rajzok azon az 1921-es úton készültek, amelyen Werner Gillessel találkozva hírt kaptak a weimari iskola létéről, és ami hármukat elindította a Bauhaus irányába. Találunk műveket Paul Klee-től, Walter Gropiustól, Kandinszkijtől, Oskar Schlemmertől is, de nem ők a húzónevek: itt valóban a Bauhaus magyar művészei a főszereplők.

 

A tárlat sok évtizedes adósságot törleszt a szakmai, de a laikus közönség felé is. Egyrészt méltó helyére teszi a magyarok meghatározó működését az iskola szellemiségében, összekapcsolja a magyar konstruktivizmust és annak pécsi gyökereit az innen induló Bauhäuslerek innovációival, másrészt ? és elsősorban ? az egész Bauhaus-jelenséget a maga sokoldalú mivoltában tárja fel. Nem mint egy letűnt építészeti vagy tárgyalakító stílusirányzatot, hanem mint művészet és gyakorlati élet közös pontját, a kreativitás és a környezet egymásra hatását. Az érzékeny koncepciót és a hatalmas anyagot szépen értelmezi, árnyalja és pontosítja a Czakó Zsolt tervezte vizuális arculat és katalógus, utóbbi a három hónapnyi nyitvatartás után is maradandó élményként viszi tovább a ?magyar Bauhaus? művészetét.