Jean-Christophe Maillot, az 1985-ben alapított monacói társulat 1992-ben felkért művészeti konzultánsa, a rákövetkező évtől máig koreográfus-igazgatója kompakt, látványos, mérsékelten ódon koreográfiát hozott létre a prokofjevi remekre, mely őt gyakorta kötelezte, máskor remekül vezette, megint máskor pedig paravánul szolgált számára: Prokofjev ápol és eltakar. Maillot saját bevallása szerint a serdülőkor kiélezett érzelmi állapotait igyekszik elemezni a maga feldolgozásában, az életkor előrehaladtával gyorsan csituló indulatokat, a tinédzserkori felfokozott érzelmeket. Kettősséget, kétértelmű magatartásformákat emleget mint kutatása tárgyát, alkotómunkája kiindulópontját. Ehhez képest meglepő, hogy koreográfiája népes szereplőgárdájában éppen Júliája (Bernice Coppieters) és Rómeója (Francesco Nappa) tűnik a legérettebbnek - külalakilag mindenképp. Ám e merész - soraival meglepően ellentétes - választás végül nem torkollik koncepcióba. A megszokott ábrázolások (és szerzői instrukciók) ellenében itt és most két, harmicas évei elején járó emberrel találkozhatunk. Nincs hamv és kamaszi lángolás, nincs (vagy ha van, nem hihető) a gyereklányi tartózkodás, vagy a kamaszfiú zabolátlan, félelmet, tabut nem ismerő sóvárgása).
Júlia fiús frizurát visel, elegáns, nyúlánk, fiatal nemesasszony, és Rómeó is igen távol áll a megszokott sztenderdtől. Capuletné, a kislányos Dada, és az emlékezőként, narrátorként szinte mindvégig hangsúlyosan - és ministránsfiúktól kísérten - jelen lévő Lőrinc barát, a "felnőttek" világának alakjai ránézésre nem hogy idősebbnek, de egyes esetekben még velük azonos korúaknak sem tűnnek.
A játék elején, impozáns, a későbbiekben szellemesen mozgatott-variált, magas, hófehér héj-idomokra vetítve - akár egy mozifilmben - a stáblista olvasható, a nevek mellett egy meghatározhatatlan stílusú, timpanonos épület kevéssé értelmezhető ábrája látszik. Jérome Kaplan stilizáltan korhű, visszafogott, tetszetős, a klánokat színkóddal megkülönböztető jelmezei eleganciájukban, letisztultságukban figyelemre méltóak. Dominique Drillot finom, nemes és látványos fényei remekül egészítik és emelik ki a tér és ruhák tetszetős együttesét.
A koreográfia egy szünettel és egy gyors átállással követi Prokofjevet. Hamar kiderül, hogy Maillot remek, ha csoportokat mozgat, ha teret vált, ha konfliktust, összeütközést ábrázol, és olykor igen eredeti módon szellemes is. A koreográfia gyöngéi a lírai részek, kivéve talán a remekül szcenírozott erkély-jelenetet. Ezen túl a szerelmespár, majd Júlia és Lőrinc kettőse hosszadalmas és közhelyes. A báli jelenetek, a forgatag, a küzdelem, az összecsapások nem csupán a szemnek esnek jól, de kifejezőek és meggyőzőek is, bár nem hatnak a reveláció erejével.
Maillot furcsa korcsoporti-szereposztási választásai mintha csak emlegetett koncepciója ellenében mennének. Címszereplői mintha tisztában lennének végzetükkel; nem süt róluk a "korosztályi lobogás", a forrófejűség. Lőrinc barát divatos férfi kopasz fejjel, kecskeszakállal, stilizált papi feketében, Tybalt kedves, mosolygós fiú, karakterét némi körszakáll - és persze szintén fekete jelmez - igyekszik diabolizálni, ám hasztalan. Az utcai csetepaté jelenetéig szinte fel sem tűnik, hogy negatív szereplővel állunk szemben: a táncos, Asier Uriagereka a véres jelenet kezdetén próbál átváltozni ikonikus gonosszá, de ez nem sikerül, nem lesz belőle Tybalt. Izgalmas, hihető viszont Mercutio és Benvolio: Ramon Gomes Reis és Julien Bancillon remekül hozza szerepét. Aztán ugyancsak furcsa Páris, akit nem okvetlen muszáj csörgősipkás, sárgacsokros-térdszalagos Malvolióként ábrázolni, ám Maillot koreográfiájában a szerepet elegáns alkatú, büszke tartású, jó svádájú táncos, Jerome Marchand alakítja, aki mellett Rómeó néha slampos apacslegény. Capuletné hangsúlyos alakját Paola Cantalupo öltötte magára, és több ragyogó pillanattal erősíti az előadást. Fekete figurája a modern tánc úttörő nagyasszonyainak alakját juttatja eszembe.
A monacói Rómeó és Júlia mindazonáltal emlékezetes produkció; kicsit ódon, amennyire a fény és pompa honában ez várható is, jól szerkesztett, vonzó, és bizonyos pontokon szikárságával, lecsupaszítottságával gyönyörködtet. Körítésében, képeiben számos "modernizáló" elem látható, és átjön a filmes fogalmazásmód is, ám Maillot tisztelettudó: nem tud és nem akar elrugaszkodni az eredeti zeneműtől, amelynek több pontjával - az említett, lírai részletekkel - nem kezd sokat. Formanyelve mérsékelten változatos, nagy ambícióktól mentes. Alkotása tisztes, korrekt, nagyszabású, ám az örökbecsű történet adaptációinak végtelen sorában nem tüntet eredetiséggel, újszerű nézőpontokkal.
A monacói Rómeó és Júlia mindazonáltal emlékezetes produkció; kicsit ódon, amennyire a fény és pompa honában ez várható is, jól szerkesztett, vonzó, és bizonyos pontokon szikárságával, lecsupaszítottságával gyönyörködtet. Körítésében, képeiben számos "modernizáló" elem látható, és átjön a filmes fogalmazásmód is, ám Maillot tisztelettudó: nem tud és nem akar elrugaszkodni az eredeti zeneműtől, amelynek több pontjával - az említett, lírai részletekkel - nem kezd sokat. Formanyelve mérsékelten változatos, nagy ambícióktól mentes. Alkotása tisztes, korrekt, nagyszabású, ám az örökbecsű történet adaptációinak végtelen sorában nem tüntet eredetiséggel, újszerű nézőpontokkal.
