A hazánkban dolgozó kazahsztáni rendező, Sardar Tagirovszkij Oidipus-rendezésében az ókori történetet a mai viszonyoknak megfelelően kívánja interpretálni, igyekszik felrúgni a színházi kliséket és tabukat, de nem tud túllépni társulata és saját lehetőségeinek korlátain.
Költségvetésének hiányát kreativitással pótolja, ezért sokféle színházi eszközt hív segítségül. Egy impulzív konferanszié, Hajagos Mihály vezényletével kommentálja a dráma és a színpadi történések eseményeit, mozgásokkal illusztrál és a játszók testével díszletez. Igyekszik mindent hűen megmutatni: szoborcsoportokat épít, amelyek hol Szfinxet, hol királyi tróntermet, hol erdőt imitálnak ? ez utóbbi kísértetiesen előhívja az iskolai színjátszó csoportoktól ismert sztereotíp megoldásokat. Később árnyjáték és vetítés, majd e kettő keveréke fokozza a látványt.
Tagirovszkij jól választ, amikor a japán papírszínházi hagyományokhoz nyúlva árnyjátékban mondja el Oidipusz apa-gyilkossá válását. Hasonlóan rejti el az Iokaszté és Oidipusz között létrejövő bűnös viszonyt is a napjaink Görögországának forrongásaiból bejátszott híradó-részlet mögötti árnyképben. Éppen emiatt érthetetlen, hogy miért fogalmaz sokkal prózaibban más jelenetekben a rendező. Pőre valóságában mutatja meg Oidipuszt, erőltetetten ad párhuzamot napjaink indulatai és a dráma hősnőinek érzelmei között a Mónika-show egy jelenetének eljátszatása, majd levetítése segítségével, és Szabó Kristóf humoristával drámai monológot mondat Oidipusz véres haláláról. E kettősség miatt szétesőek a jelenetek, a linealitást meg-megakasztják a narrátor magyarázó kiszólásai és angol fordításai. A közönséget is bevonó, papírhajóhajtogató jelenet mellett a leendő szereplők még csak civil valójukban tűnnek fel egy játékra készülő színjátszócsoport tagjaiként. A beszélgetés annyira kötetlen, hogy a vulgaritás is nevetséges, amikor a szereplők eldöntik, mit játszanak. Egyikőjük így kiált fel: Odüsszeusz!, mire másikójuk rávágja: Faszt! Oidipusz király! ? és elindul a játék.
Az előadást olykor kardalok kísérik. Sokféle hangszer sokféle stílusban szólal meg, a klasszikus és a könnyűzene is helyet kap az előadásban, de a dalok nem igazán fogják össze a jeleneteket, inkább az összkép kaotikusságát erősítik. Valójában néhány színészi alakítás az, ami állandóságot és színvonalat hoz az előadásba. A főhőst és anyját alakító szereplők kimagasló játékukkal elhalványítják a többiek teljesítményét. A két lány Mónika-show jelenete is remekbe szabott, itt inkább a túlságosan távoli képzettársítás okoz gondot, de ez rendezői kérdés. Tagirovszkij viszont gyakorlott a színészvezetésben, minden szereplője biztonságosan mozog a színpadon, határozatlanságnak nincs nyoma.
A fiatalokból álló népes és lelkes társulat tagjai ? bár mindent megtesznek ? eltérő adottságaik és képzettségük miatt nem tudnak professzionális előadást létrehozni, de ez talán nem is elvárás, a játszók és a rendező is önmagát vállalja, akár a valóság megismerésében megtört Oidipusz. "Az vagyok, aki vagyok! Ott születtem, ahol nem kellett, azt vettem el, akit nem lehet és megöltem azt, akit nem szabad" ? mondja ki a végső tanulságot, fürdőkádban papírhajót égetve a főhős. Ez egyéni tragédia ugyan, de örök érvényű, és semmilyen kor nem tud felmentést vagy magyarázatot adni rá.
