Egressy Zoltán háromszereplős darabja nem igényel nagy befektetést, viszonylag kicsi a kockázata és mindenféle hasznot hozhat. Közönségsikert és szakmai gyarapodást egyaránt. Három jó férfiszerepet kínál a mű, amely a színházba csábítandó férfiközönségnek a focit dobja oda hívogatóan, akár egy labdát. A cselekmény hátterében bajnoki labdarúgó-mérkőzés zajlik, bár azt mi nézők nem látjuk. A játékvezetői hármassal ülünk együtt az öltözőben, a meccs előtt, a szünetben és a lefújás után. Közben megismerjük a bírók kondícióját és ambícióját, örömüket, bánatukat, nőügyüket, valamint közös ellenségüket, a szerző kabala-Bittnerjét, akit oly sok Egressy-darabban (meg)emlegetnek.
A Sóska, sültkrumpli szereplői markánsan megírt, jól körülhatárolható karakterek. Az egyikük szemét. (Talán mert tehetségtelen.) A másikuk balek. (Talán mert szerencsétlen.) A harmadik pedig feltörekvő, becsvágyó, fiatal szakember, akiből hosszabb távon valószínűleg szintén nem lesz majd semmi. Legfeljebb szemét vagy balek.
 |
Precíz a békéscsabai előadás díszlete (Fekete Péter igazgató-rendező és Fábián Ágnes design-asszisztens munkája). Összefirkált padok, letört fogasok. Elgörbült kilincs, lezárt vécé. Bánatosan lógó, elkallódott fél pár zokni. Az ajtón egy Inter-drukker írásbeli ellenvetése egy Milan-drukkernek. A fogasok fala mögött mintha ágyúgolyó ütötte lyuk nyílna a zuhanyozóra, bár ez csak az előadás végén tárul elénk, amikor feloldás gyanánt átmenetileg megbékélnek egymással a csapzott bíró sporik. Hiszen a sokat emlegetett "közös" nő, aki mindenkit elhagyott (és most éppen a Bittnerrel kavar), nemcsak elválaszt, de össze is köt. Mariann mint híd.
A békéscsabaiak korrekt produkcióját Koleszár Bazil Péter rendezte, aki rutinos sóskás, többedszerre viszi színre a darabot. A társulat a fiataljainak javát - Gulyás Attilát és Csomós Lajost -, valamint középgenerációjának vezető színészét, Bartus Gyulát mozgósította a munkához. Koleszár nyilván alaposan ismeri a szöveget, a kifutási lehetőségeit, az építőelemeit. No meg persze a poénjait. Vezérfonalat adhatott a színészeknek, akik aztán tekergetik, képességeik és kreativitásuk szerint. Bartus Gyula miután frappáns megfejtést kínál a Szappan névre - első dolga magához venni a szappant a zuhanyozóból -, nagy erővel és elánnal adja a tetű alakot. Mindig annak nyal, aki éppen jelen van, és azt fúrja, aki kitette a lábát egy pillanatra. Ebben az emberben olyan sok kudarc érlelődött gonoszsággá, hogy rajta már a sikerélmény sem segítene. Persze semmiféle sikerélmény nem fenyegeti. Bartus Szappanjával valószínűleg csak azért érintkezik még az emberiség, mert olyan megtévesztően ártatlanul kék a szeme.
Csomós Lajos mindenekelőtt fizikailag közelít a Művész figurájához, a másnapossága felől. Az egész ember egy merő fejfájás, legszívesebben egyhelyben állna mozdulatlanul, úgy a legkevésbé rossz, de hát néha lassú, megfontolt mozdulatokkal ki kell rohannia a vécére, mert a gyomor is háborog ilyenkor. Csomós tetszetős alakításában ez a Művész a legkezdőbb költőnek látszik minden eddigi Művészek közül.
A színészi érettség és a szakmai tapasztalat a Lacikámat játszó Gulyás Attilánál a legkevésbé szembeötlő, ami a szerepek és a szereplők életkorát tekintve érthető is. Ahogy ez a Lacikám befut, még csak növendék-yuppie-nak látszik. Bár fölényes és sokra hivatott, de nincs eléggé felvértezve egy olyan, minden hájjal megkent Rontó Pállal szemben, mint amilyen a Szappan. Így aztán látványosan nyikhajjá avatódik a színen.
Ami az előadás előtti szotyolaosztást illeti, az velejéig borzalmas ötlet. Súlyosan színházellenes cselekedet a játszó színészeket arcba, nézőtársainkat pedig fülbe szotyolázni.
