A láz, amelyet a gyermekkorban szerzett tüdőbaj táplált, mindig magas fokon égette, tette szenvedélyes költővé. Paraszti napszámos családban született, a szegénységet nemcsak otthon, de beregi tanyasi tanítóként is megismerte. Költészetét, szociális gondolkodását meghatározta ez az élmény, későbbi pártossága innen eredt, mindent ezen a szemüvegen át látott. Betegségével örökösen a halál közelében élt, de ez nem tette keserűvé, inkább fokozott életszeretetre késztette munkában, szerelemben, közéletben.
Első versei idején Illyés Gyula mentorsága segítette. Az Új Hang 1955-ben közölte költeményeit, majd még abban az évben megjelent Ereszalja című kötete. A beregi tanítóságból a fővárosba kerülve a Tankönyvkiadónál lett szerkesztő a sikeres indulás után József Attila-díjjal kitüntetett költő. Itt érte az ’56-os forradalom. Feleségével, Juhász Máriával együtt élték át a lelkesedést, bizonyság rá azokban a napokban vezetett naplója. Ott voltak mindenütt a tömeggel. A Petőfi-szobornál hallgatták Sinkovits Imre szavalását, a Parlamentnél látták a szörnyű vérengzés nyomait. Munkahelyén Vácit beválasztották a forradalmi bizottságba.
A forradalom leverése utáni verseiben az aczéli kultúrpolitika megérezte szociális elkötelezettségét, s az 1958-ban, a látszólagos konszolidációban megjelenő Tűz-tánc című kötetbe, a szocialista fiatal költők antológiájába hat versét választották be a szerkesztők. Váci Mihály és Garai Gábor tehetségével kitűnt a vegyes színvonalú szerzők közül. Amikor 1961-ben Illés Lajos főszerkesztésével létrejött az Új Írás folyóirat, Váci a versrovat vezetője lett. Akkor már országosan ismert, népszerű költő volt, hagyományos formában írt verseit szavalták, Mindenütt otthon című kötete magas példányszámban jelent meg. Illyés Gyula szerint „természetes lett Váci Mihály helye a magyar költők sorában”. Közéleti szereplése, az országgyűlési képviselőség (1963-tól 1970-ig) harmóniában volt lírai mondandójával. A vidék, a tanyasi emberek sorsa érdekelte.
Emlékszem, egy ízben Újpesten voltunk közös író-olvasó találkozón. Váci a beszélgetés során felhánytorgatta, hogy a pozícióban lévő családokkal szemben a falu népének gyermekei milyen nagy hátrányban vannak a műveltség megszerzésében, így aztán nehezen jutnak egyetemre. A teremben felpattant egy pártos hölgy, és heves szavakkal utasította vissza a kritikát. Mihály hozzám hajolt suttogva: „Ez engem fel fog jelenteni.” Tanyasi tanítóként játszott harmóniumon, Villányi úti lakásában is volt egy, hanglemezek, könyvek között élt, onnan rohant szerkesztőségbe, kiadóba.
Mindig rohant, úszott utána homokszínű felöltője, ment, intézkedett. Hatott, olvasták, szavalták. Tájékozott volt, és költészetében – ahogy Illyés mondta – eszközbiztos. Tárca- és verseskötetei, fordításai megjelenésük után hamar elkeltek, ahogy a hatvanas–hetvenes években sok más költő esetében is. 1968-ban adta ki az Eső a homokra című kötetét, amely tizenhatezer példányban került a boltokba. Ma már pár száz példánynak is örülhet a poéta. Az sem igen fogy el.
A rendszerváltás után Váci Mihály népszerűsége csökkent, ahogy sok más írónak, költőnek is. Költői indulatát félremagyarázták, a gyanakvó kritika már-már olvashatatlannak minősítette munkáit. Ez persze igazságtalan, mert szándéka, szociális világnézete alapjaiban érvényes, lírájának nagy része, beleértve a szerelmes verseket, irodalmi értékű. Hegedüs Géza szerint a közösség szószólója volt, lírai publicista, de a szelíd, érzelmesen átélt magánélet poétája is.
Nyugtalan kíváncsiság élt benne a világ megismerésére. 1970-ben messzi útra vállalkozott, elrepült Vietnamba. Beteg, érzékeny szervezetének nem tett jót az ottani klíma, agyvérzést kapott, és nem tudták megmenteni. Április 16-án halt meg Hanoiban. Felesége hozta haza földi maradványait. Farkasréten temettük. Nyírségi asszony- és férfiarcokat vésett a kőfaragó a síremlékére. Mindig van nemzeti színű szalaggal átkötött csokor a sírján.
