Merthogy a színlap szerint "a Bodó-Vinnai szerzőpáros fellebbenti a fátylat a Motel-ben történt események zavaros hátteréről. Ami eddig kusza volt, az maga lesz a kikristályosodott linearitás. A nézőnek nem lesz tehát egyéb dolga, mint hogy kényelmesen hátradőljön Fotel-jében és értsen... értsen... értsen... " A továbbiakban még olyas szereplők is felsoroltatnak, akik a nyíregyházi előadásban aztán "természetesen" nem jelennek meg. Mint ahogy a produkciónak semmi köze nincs a Katonában néhány éve színre vitt Motelhez (vagy legalábbis nincs több köze, mint bármely más katonás vagy nyíregyházi Bodó-rendezéshez). Mely egyébként a mostani produkcióhoz képest maga volt a kikristályosodott linearitás.
Az előbbi bekezdéssel eszembe sem jutott bármit is számon kérni az alkotóktól. Noha nem kizárt, hogy próbák a fenti kályhától indultak el, hogy a bemutató aztán teljesen máshová érkezzen, s hazudnék, ha azt állítanám, hogy színházi életünk összes csücskétől idegen az olyas trehányság, mely az alkotói intenció változásáról tudomást nem véve dezinformálja a közönséget, itt nyilvánvalóan többről van szó. Bodó Viktor előadásaitól sosem volt idegen a vak szálak játékba iktatása, legnagyobb kedvvel talán éppen a Motelben alkalmazta ezt az eljárást (mely nem lényegtelen sajátja a rendezőre nyilvánvalóan ható Lynch és Tarantino filmjeinek is). Olyan mozzanatokról, jelenetekről van itt szó, melyekre nemigen van racionális magyarázat, így a befogadói elvárás ezek fokozatos felfejtése. Ám az alkotó nem fejt fel semmit, így a befogadói várakozás új irányt vesz vagy kielégítetlen marad. A mostani bemutató esetében már magát a tartalomismertetőt is vak szálnak tekinthetjük, hiszen nincs mondata, mely picit is fedné a valóságot. S elkezdődik az előadás, melyről nem is sok idő elteltével nyilvánvaló lesz: etűdökből, jelenetekből építkezik, s mivel szerkezete alapvetően repetitív, elvben ezek a jelenetek egymásra is épülhetnének. Ám már ekkor sejthető: nem fognak. Hiszen nem az egyes jelenetekből esetlegesen kikristályosodó történet a fontos, hanem az az életérzés, melyet részint maguk a figurák sugároznak, részint az, amivé mindez összeadódik, s amelyet a pszichiátriai osztál mint helyszín, oly pontosan definiál.
Kérdés, mennyire az alkotói intenció függvénye, hogy az utóbbi jóval markánsabban jelenik meg a színpadon. Észlelhető a színészi igyekezet, mely az egyes alakok mellé önálló világot próbál teremteni, de a kór, az agresszivitás, a bolondéria szükségszerűen tömegjelenetekké összeálló párlata jóval erősebb ennél. Ezek megjelenítése nemegyszer provokatívan naturalista eszközökkel történik, melyeknek hatása jól érezhető a premierközönség egyes tagjainak menekülésén (vannak, akiknél már a kollektív nyáladzás kivágja a biztosítékot, vannak, akik Viczei Zsolt ruhátlanul előadott Intercity-monológja közben kezdik sürgősen keresni a kijáratot, s olyanok is, akik azt nem tudják elviselni, ahogy Kuthy Patrícia - engedve a kollektív erőszaknak - a homokból lakmározik).
Egyebekben persze semmi köze a játéknak a realista-naturalista színházi tradícióhoz, ugyanazok az ironikus ötletek, stilizáló eszközök, kifordított, más kontextusba helyezett szövegidézetek működtetik, mint Bodó más munkáit. Csak maga a szöveg kevésbé szellemes a korábbiaknál - ami, meglehet, szintén szerzői szándék, része a befogadói várakozások kielégítetlenül hagyásának. Ám így túlontúl monotonná, magába fordulóvá válik a játék. Egyfajta életérzés, egyfajta hangulat dominál, ami egy idő után önmagában hidegen hagy. A sok vak szál mellé nem társul olyan, melyhez tartalmas viszonya lehetne a befogadónak. S még a "tanult" néző is, aki nevet a provokatív ötleteken, elfogadja, esetleg élvezi, hogy a rendező megtréfálja azzal, hogy sosem erősíti meg elvárásait, s értékelni tudja azt az áldozatos, lelkes, többnyire szakmailag is színvonalas munkát, melyet a társulat - Fridrik Noémi, Gerle Andrea, Jenei Judit, Kuthy Patrícia, Szabó Márta, Balogh Gábor, Fábián Gábor, Illyés Ákos, Nagyidai Gergő, Petneházy Attila, Viczei Zsolt - produkál, eltűnődik azon, nem kellene-e többet kapnia az előadástól. Nem feszes struktúrára, a "beígért" linearitásra gondolok persze, hanem eredetibb ötletekre, élesebb kontúrokkal kidolgozott figurákra, a repetíció új, nem várt elemekkel történő gazdagítására, több poénra. Gyarló módon csupa olyas dologra, amely az előadás élvezeti értékét, ezáltal a néző komfortérzetét növeli. Apropó, komfort. Az előadás a Motelre kétségtelenül rímelő Fotel címet viseli. Talán kitalálták: ilyen tárgy sem a színpadon, sem a nézőtéren nincsen.
