Noha a két állatfigura markáns kelléke a Zsótér Sándor rendezte Hamletnek, a vizuális élményt nem ezek nyújtják. Ambrus Mária három méretes térelemet helyezett a színpadra. A középső (ezen lehet le-fel haladni, futni, esni) tetején stilizált mesebeli kastély, a kapuként szolgáló jobboldalién egy kereszt, míg a baloldali legfontosabb funkciójának keret volta érződik. Elrajzolt, meseszerű világ részei, s ezt a mesébe illően szép világítás még ki is emeli. Éles kontrasztot képeznek a háttérrel, vagyis a József Attila Színház sötét, kopottas falaival. Valóság és színház, komédia és komédiázás keveredik végig a játékban. Amikor a vándorszínészek csapata megjelenik, az összes színész színre lép. S valóban: itt mindenki játszik, komédiázik, hol tétován, hol elsöprő lendülettel, hol visszafogottan, hol nagy túlzásokkal, s még azt sem igen tudhatjuk mindig, hihetünk-e a szemünknek. Az első jelenetben például Hamlet atyjának szellemeként a később magát Hamletet játszó Horváth Csaba jelenik meg, s kezd mulatságos bújócskázásba Horatióval és az őrökkel. Olyan színpadi trükk persze nincs, mely megoldaná, hogy Horváth Csaba később önmagával találkozzon, így a szellem szerepét Csórics Balázs veszi át ? ám több színész gyakran hajt végre gyorsöltözéseket, hogy átbújhasson a soron következő szerepbe. Noha a szerepek kiosztásához lehet jelentést találni (az, hogy például Krisztik Csaba játssza Claudiust és Fortinbrast is, gyorsan asszociáltat az egymást váltó hatalmak azonos természetének mára csaknem színházi közhellyé vált ábrázolására), de az előadás ezeket nem erőlteti különösebben. Inkább maga a gesztus a fontos, a szerepből/szerepbe való ki- és bebújás mutatványa. No meg az, hogy különböző játékmódra lehetőséget kínáló szerepeket játszhat a színészek egy része. Finoman, visszafogottan, árnyaltan kidolgozott figurákat így követhetnek önállósuló betétek, szcénák (Földeáki Nóra virtuóz humorú Sírásó-magánszáma vagy Ömböli Pál Osrick-bohócériája). De ez a változatos tónus egy szerepen belül is érvényesülhet; Krisztik Csaba jeges mosolyú, elegánsan gátlástalan Claudiusa egy-egy mondat erejéig élesen elrajzolt rajzfilmfiguraként szólal meg.
Félreértés ne essék: nem színészi magánszámokról van szó; ezek koncepciózus jelenetek, megszólalások. Hiszen színház az egész világ, legfeljebb mindenki másképpen játszik benne. Ám nem véletlen, hogy az Egérfogó-jelenetben nem válik esetlegessé, hogy a truppként felléptetett teljes társulatból ki alakítja a király és a királyné szerepét: a tükröt Hamlet és Horatio tartják a többiek elé. Hiszen a játék néha vérre megy, néha nem egyéb jóleső ripacskodásnál. E gondolat meghatározó következménye a formára nézvést az, hogy az előadást túlságosan eluralhatják ez etűdök, a betétek, egyenetlenné válik a tempó, s nem lesz egyformán kidolgozott valamennyi jelenet. E veszélyt valószínűleg csak egy nagyon erőteljes, szuggesztív, a játék egészét összerántani képes Hamlet-alakítás háríthatná el. Miként két évvel ezelőtt, Zsótér első József Attila színházi rendezése, Az öreg hölgy látogatása esetében, úgy most is némiképp váratlanul egy elsősorban táncművészként ismert előadó kapta a főszerepet. Igaz, Horváth Csaba játszott már drámai színészként is színházban (kedves emlékeim közé tartozik a Tréfa, szatíra, irónia és mélyebb értelem című, Novák Eszter rendezte előadásban nyújtott alakítása), de nem mostanában, sőt, az utóbbi időben tevékenységének fő hangsúlya a koreográfusi-rendezői munkára esik. Horváth biztosan uralja a színpadot, de alakítása távolról sem egyenletes. Legerősebben a nyílt komédiázás, a provokatívan eljátszott és leleplezett őrület hangjait szólaltatja meg, a vívódó, töprengő, szerepében bizonytalan értelmiségi arcéle távolabb áll tőle. Mozgással, gesztusokkal hihetetlen természetességgel képes tartalmat adni szituációknak, ám mondatai nem egyszer kifejezéstelenül koppannak, hangsúlytalanul vesznek el. Így alakítása inkább széttördeli, mint összefogja az egyébként is szét-széttartó játékot, melyben a frivol, szellemes, ironikus ötletek (a visszatérő játékok a vakonddal és a rókával, az egyetlen páncélja alatt semmit sem viselő, így gyors öltözködésbe kezdő Szellem stb.) markánsabbak, mint a komolyabb-komorabb tónusok. Feltűnő az is, hogy míg a szerepüket váltogató mellékszereplők (Kádas József, Földeáki Nóra, Ömböli Pál) okkal-joggal kerülnek a játék fókuszába, a két női főszerepnek Vándor Éva és Szabó Éva pontos, a szerepkörvonalakat pontosan kitöltő játéka ellenére sem sikerül megfelelően hangsúlyos helyet találni a konstrukcióban. Bakó Márta viszont bejön a társulatvezető színész szerepében, majd a viszonylag rövid szöveg elmondása után a ?keret? mögül hosszasan nézi a játékot. Intéznek hozzá szavakat, jelentőségteljesen néznek rá, s mindehhez nyilván lehetne jelentést is rendelni (az előadás amúgy is szívesen játszik el asszociációs mezők megnyitásával, mintegy ironikusan kacsintgatva a metaforákat fejteni kívánó, mindent értelmezni próbáló befogadóra), de a színésznő erős színpadi létezése, beszédes hallgatása nem az intellektualitás szintjén, hanem a maga megragadó, zsigeri természetességében indokolja színpadi jelenlétét. Ha belegondolok, ez önmagában is sokat mond el a színház, a komédiázás természetéről, erejéről, jelentőségéről.
