Az előadás túlnyomó részében az ő dominanciájukat érzékeljük, ami Lakatos Márk, az előadás látványtervezője esetében csupán hangsúlyeltolódás, de Ivo Dimchevet illetően - akinek elvileg semmi köze nincs az előadáshoz - jóval több, mint utánérzés. Persze természetes, hogy a folyamatosan a zsenialitás és blöff között csúszkáló, kivételesen tehetséges Dimchevvel való korábbi közös munka nyomot hagyott Ladányi Andrea munkáján, mégsem szerencsés ez a helyzet.
Lakatos Márk látványgazda irányításával a szereplők mind extrém külsőt kapnak; Ladányi arcát takaró szőke parókában, aranyosan csillámló dresszben és tollas karékszerekkel lép színre, van két szőke, hosszú hajú, műszempillás, kisminkelt androgün társa, egyikük kicsit punkos, a másik pedig fekete fémes nyakpántjával fétis/szado-mazo stílust kapott. A további két szereplő eszköztelenebb, csupán a lábukra szerelt szivacshengerek feltűnőek, és van egy végig a háttérben maradó, fémekkel bőségesen felékszerezett Buddha-imitáció is a színpad mélyén. Azzal nincs gond, hogy Lakatos Márk személyében igen markáns stylistot kap a produkció, sőt; de azok a jelenetek, melyekben szinte divatperformance-be billen át az előadás, túl súlytalanok, és nem is eredetiek. A Dimchev-utánlövés pedig a darab utolsó harmadában veszi igazán kezdetét: cilinderes fiatalemberek elidegenítő revüparádéját már a bolgár koreográfus "A Golden duet" című blöffjében volt alkalmunk megcsodálni. Ez sajnos eleve nem olyan ötlet, amelyet érdemes lenne továbbgondolni. Tehát van az előadásnak két olyan rétege, a divatcirkusz és a revü, mely csillogó mázként ráül az egészre, és elfedi azt a néhány, valóban fontos és eredeti elképzelést, melyet úgy kell kibányászni a felszín alól.
Ugyanis nagyon igazságtalan lennék, ha nem említeném az előadásnak azt a szintjét, mely tagadhatatlanul ladányis, és ezeknél jóval izgalmasabb: a véletlennel való játékot, és a realitáson túli világra való ráhangolódást. Ez a jelleg már a sok évvel ezelőtti Éjféli maratonban is nagyon fontos volt, és ebben az előadásban is meghatározó. Ladányi ugyanis, mint egy élő adó-vevő, belerándul a mennydörgésekbe, rásimul a szélre, és folyamatosan veszi a jeleket: akár órák tikktakkolása zakatol, akár elhangolódott rádióadó serceg, ő csak figyel. Csupa olyan hangjelzés, mely önmagában értelmetlen, de valamilyen koincidencia folytán mégis jelentést kaphat. Az előadást a folyamatos keresés tartja mozgásban. Ez a keresés nem racionális stratégiák mentén zajlik, nem véletlen, hogy Ladányi arca szinte végig el van takarva, "nem lát" és nem látható: ez azt jelzi, hogy az igazán éles helyzetekben vak bizonyossággal kell cselekedni, semmi más módszer nem működik. Az egyik androgün figura egy tálcán üvegből készült sakkfigurákat hordoz, úgy tálalván ezeket, mint pezsgőt: egyszer az összes üvegfigura a földön végzi, máskor Ladányi felemel egyet közülük, élet és halál uraként sokáig feltartja, majd visszarakja a helyére. Egy másik fontos jelenetben a szereplők úgy kapcsolódnak egymásba, mint megannyi fogaskerék: tömör tanmese arról, hogyan következik a dominó-elv szerint az egyik eseményből a másik, hogyan rántja össze az embereket a sors.
