 |
Török blöfföl: nem mond el semmit a nőben lejátszódó folyamatokról; a feladatot a nagy csöndekre, jelentőségteljes nézésekre bízza. Ezekbe persze mindenki beleláthat, amit csak akar, de a film így valójában nem mutat be életstratégiákat, nem vet fel vagy válaszol meg örökérvényű kérdéseket, nem járja körbe a problémát, hanem egy bánatában világgá menekülő, a fejét nyaralás közben kiszellőztető és az első szimpatikus férfiba beleszerető nő tinifilm-egyszerűségű történetét álcázza egzisztencialista drámának. Mindez talán jó volna egy ugyan némiképp tét nélküli, de önmagában azért érvényes személyes dráma korrekt felvázolásának ? ha nem lenne olyan a forgatókönyv, mintha nem a több mint tíz éve filmező Török Ferenc, hanem egy emberek közé soha nem merészkedő, padlásszobában gubbasztó gyakornok írta volna.
 |
Török egész egyszerűen képtelen rekonstruálni, hogyan is néz ki, amikor két ember találkozik vagy beszélget egymással: párbeszédei kínosságát csak életszerűtlenségük múlja felül. ?? A kislánnyal minden rendben van, de az anyát még varrjuk. ? Megmarad? ? Most azt mondom, igen? ? így néz ki az első párbeszéd a szülészorvos és a kedves rokon közt a kórházban. ?Le is fekszel vele?? ? kérdezi a fiú apjának huszonéves szeretőjét. ?Nem. De leszopom, ha ez megnyugtat? ? felel a lány. Ha pedig valaki mélyen alszik, az első felbukkanó szereplő biztosan alaposan megszemléli a benyugtatózott nőt vagy a mély álomba merült kisbabát, majd rákérdez: ?Alszik??. A Török-féle párbeszédszerkesztés csúcsánál kínjában már felnevet a közönség: ?A felesége tegnap éjjel átkelt a határon? ? mondja a nyomozó a férjnek. A válasz: ?Ezt honnan veszi??. Sokszor ugyanilyen hiteltelen a beszéd hiánya is: a főszereplőnő, Johanna ter Steege olyan helyzetekben is néma marad, amikor nincs ember a földön, aki ne szólalna meg (hiszen attól, hogy a férjed elhagyott, még nem válsz tökéletesen közömbössé például az unokád születése iránt). A színésznő Isztambulban tört angolsággal beszél, magyarul mindössze annyit mond, hogy ?jó? és ?finom? ? ez olyan érzés, mint amikor egy kémfilmben a főszereplő nem akar lebukni, hogy nem az anyanyelvén zajlik a társalgás. Paródiának is megteszi, amikor a fiú tucatnyi kérdést tesz fel az anyjának, aki ezek közül egyetlenre válaszol: a török férfi nevét mondja el (Halil) ? hogy máskor miért hallgat, s miért felel mégis erre a jelentéktelen kérdésre, arra nem létezhet indok.
 |
A fájdalmasan nyikorgó szövegeknél persze sokkal kellemetlenebb a történet ezer hiteltelensége: Török csakis azzal törődik, hogy eljusson a kitalált sztori következő lépéséhez, és mindig megfelel neki a legegyszerűbb, ordítóan mesterkélt megoldás is. Az asszony például úgy tudja meg, hogy a benzinkút parkolójában álló turistabusz Isztambulba megy, hogy szóba elegyedik a mosdóban egy nővel, aki ? az éjszaka közepén, még tíz órányi buszos út előtt ? a tükör előtt sminkelgeti magát. Vagy: mielőtt beszállítják a nőt a kórházba, kimondják: nem beszél, nincsenek nála az iratai, sem más tárgy, csak egy pongyola és egy olló. Mégis, a kórházból azonnal értesítik az összes rokont ? biztosan van egy chip az asszony bőre alatt, mint a kutyáknál.
Ezek a logikai bukfencek legalább csak apró elemek a gépezetben ? de hogy például miért is megy át szexelni az apuka szeretője annak fiához, miután kétszer két percre találkozott vele, rejtély marad, ahogyan az is, miért akarná egy fiú ? úgyszólván ? felpróbálni azt a cipőt, ami egy napja még a saját édesapján volt. Vagy: ha a családos török férfi, aki Isztambulban elcsábította az asszonyt, leszidja a nőt, amiért az gyanúra adva okot meglátogatta őt a munkahelyén, vajon utána miért megy el vele kettesben, nagy nyilvánosság előtt egy étterembe, szed ételt a tányérjára, és vonul utána a női vécébe? Mintha sci-fit néznénk egy olyan bolygóról, ahol látszólag minden olyan, mint a Földön, mégis mindenki valahogy egészen másként viselkedik, mint a földlakók.
Tökéletesen érthetetlen csalódás az Isztambul: a rendezőként régóta ? ha nem is kiemelkedő, de ? stabil színvonalon teljesítő Török Ferenc forgatókönyvíróként egy középiskolai amatőr film stilisztikailag értékelhetetlen, történetében kidolgozatlan, a nézőt teljesen hülyének néző, itt-ott önmaga paródiájába forduló szövegét tette le az asztalra. Hogy ennek a filmnek olyan sok a hibája, ami szinte ellehetetleníti erényei felfedezését, azt még a magyar filmművészet sorsa felett érzett együttérzéssel és aggodalommal, kiváló színészeink iránti rokonszenvvel és a Moszkva tér miatti generációs elfogultsággal együtt sem lehet letagadni.
