Pozsgai Zsolt: A hit és a reális lét fedi egymást

A Nikosz Kazantzakisz Akinek meg kell halnia című regényéből írt színpadi adaptáció címe miért lett Látni a láthatatlant?

A címet a rendező, Seregi Zoltán adta, mert így a nézők számára nem félrevezető az alapinformáció. Nem egy jól ismert regényről van szó, az eredeti cím nem igazán illik a színházi plakátokra. Ilyen egyszerű.

A regény története egy passió köré szerveződik, ezért lett a műfaji megjelölés passió?

Valóban egy falusi passiójáték köré épül a cselekmény, és a színpadi megvalósítás, a díszlet és a jelmezek is ezt a hangulatot erősítik. Magyarországon sem ismeretlen az, hogy egy közösség tagjai, falu vagy város lakói passiójátékot mutatnak be, gondoljunk csak a Tömöry Péter által alapított Magyarpolányi passióra, amely nagyon sok éven át jeles eseménye volt a közösségnek. De máshol is rendeznek hasonlókat. A regény szintén egy ilyen közösségről szól, a szerző remekül ábrázolja, hogyan változnak át a szereplők a játszott figurákká, hogyan lesz valakiből Júdás, Mária vagy éppen a Megváltó, és milyen személyiségváltozást eredményez ez az átalakulás.

Ráadásul itt egy törökök által megszállt görög falu közösségéről van szó, egy elnyomott nemzetről, számukra ez a játék nem csupán ünnep, hanem ellenállás, az elnyomatás elleni küzdelem egyik formája.

A regényben döbbenetesen naturalista jelenetek vannak, például amikor felkoncolják a főhőst: agyonszurkálják, és fogukkal tépik szét. Mennyiben realista az előadás, s mennyiben passió?

Én is jártam olyan alternatív előadáson, ahol a színészek meztelenül nyers húst ettek – de ez a Békéscsabai Jókai Színházban nem szokás. Van a színészi játéknak és a színházi formáknak olyan ereje, ami helyettesíti a naturalista elemeket. A színpadon elég érzékeltetni, mi történik, és a néző fantáziája meglódul. Nem lehet a maga valóságában ábrázolni, hiszen a néző úgy ült be, hogy tudja, játékot lát, művért, műharapásokat. Aki ezt veszi alapul, az alapvetően félreérti a színház szerepét. A regényben természetesen mindennek helye van, színpadon mindez inkább komikus lenne. Megpróbáltuk ezt a hatást a helyzetekkel és a színészi munkával elérni.

Mennyire lehet szabad kézzel nyúlni egy regényhez, amikor színpadi adaptációt ír az ember? A próza közelebb áll a filmes megvalósításhoz, a színpad óhatatlan átírásokat követel.

Mivel a film is és a dráma is sűrít, egy ilyen hosszabb epikus regényt mindkét műfajra nagy műgonddal kell adaptálni. Ki kell jelölni azt a fő vonalat, amelyre a regény alapcselekményét helyezem. Hiszen amíg egy regényben több időegységet lehet átfogni, több sorsot lehet követni, a film és a színpad ezt nem bírja el, választania kell. Ez nem azt jelenti, hogy elszakad az alapműtől, legfeljebb azt, hogy ezen az egy sorsvágányon haladva láttatni kell a többit is.

Többféle „adaptátor” létezik, van, aki teljesen szabadon kezeli az alapanyagot, és egy másik alkotást gyúr belőle. Én, ahogy már jeleztem, azt szeretem, ha az adaptációban az eredeti szerzői szándék, az eredeti szereplők és azok sorsa jelenik meg, tömörített változatban, úgy, hogy ezt a tömörítést a néző ne érezze meg. És úgy távozzon, mintha az egész regényt olvasta volna. Vagy éppen kedve támad elolvasni az egész regényt, a szerző más műveit. Film esetében ez csak látszólag könnyebb. Mindkettőhöz, a színházi és filmes adaptációhoz ugyanaz kell: kellő szakmai ismeret.

Ugyanabban az esztendőben mutatták be a regény francia filmes adaptációját. De a mű ihlette az 1989-es Montreali Jézust is. Munka közben ezeket megnézte?

Igen, megnéztem, de csak az adaptáció elkészülte után. Olyan író vagyok, aki ha adaptációt készít, akkor a lehető legszorosabb módon ragaszkodik a regényhez, annak szellemiségéhez, az írói szándékhoz. Nem vagyok átíró, itt is kértem a színházat, hogy a színlapon a görög író neve szerepeljen, ne az enyém, legfeljebb csak mint aki színpadra alkalmazta. Ez az ő története, az ő műve lefordítva a színház nyelvére. A film pedig teljesen más műfaj. Ugyan készülnek filmekből színpadi adaptációk, és azok is érvényesek. De például van egy adaptáció, a Psycho, amely bár klasszikus film, mégsem abból, hanem a film alapját képező regényből írtam, mert közelebb volt a színházi műfajhoz.

Kazantzakisz esetében fontos téma a Megváltó, hiszen az 1948-as Akinek meg kell halnia után néhány évvel, 1952-ben jött ki a Krisztus utolsó megkísértésével. Itt Manoliosz életáldozatot hoz, a másik mű Jézus valódi emberarcát, vívódását mutatja be.

Valóban, és még több más történetet is feldolgozott a görög keresztény kultúrkörből. Ebben a regényében törökök által megszállt falut ábrázol, ő is egy ilyenben született Krétán, a kamaszkorát is megszállott forradalmárként próbálta megélni, aztán arra kényszerült, hogy elhagyja hazáját. Nyilván ilyenkor hajlamos valaki a keresztény történetekben keresni az igazságot, és a gyógyszert a lelki bánatra. És meg is találja.

De érdekes módon Buddháról is írt színdarabot, tehát általában a hit világában érezte igazán otthon magát. A Zorba, a görög-ben is, amely világhírű lett, lényegében ez a szabadságvágy testesül meg. És mint jó író igyekszik ezeket az alakokat emberi tulajdonságokkal felruházni – ahogy a görögök már az őskorban is tették. Nyilván nem véletlenül, hiszen ő is a görög nemzethez tartozik. Ebben a regényben a hit és a reális lét fedi egymást, a falusiak közül a Jézust játszó személy a keresztfán szintén meghal. Csak esetében elmarad a feltámadás.

Halála évében, 1957-ben Nobel-díjra jelölték, azonban egy szavazattal Albert Camus győzött. Megérdemelte volna a mester a kitüntetést? Az Akinek meg kell halnia Nobel-díj-szintű munka?

Minden évtizedben más és más szempontok alapján ítélik oda valakinek az irodalmi Nobel-díjat, nyilván az irodalmi munkásság a döntő, de olykor az irodalmi divat is szerepet játszik. Vagy az író társadalmi szerepvállalása. Albert Camus igazolta a maga díját, illetve igazolta őt az idő, amely azóta eltelt, hiszen a klasszikusok szintjére emelkedett, és ott is maradt.

Most Békéscsabán sok ezer néző megismeri a szerzőt az egyik alapművén keresztül, és ezzel nagyon sokat tesz a színház egy életmű terjesztéséért. Szerintem a regény megüti azt a szintet, amiért már Nobel-díj jár, hiszen ilyen zseniálisan ábrázolni azt, hogy hogyan lehetünk a magunk által teremtett mitikus alakok hasonmásai, hogyan válhatunk azzá, akikről azt hittük, csak a könyvekben léteztek, páratlan teljesítmény.