A zsűri kiemelte, hogy az ambiciózus történet egyéni hangvétele, erős női karakterei és a friss feldolgozás egyaránt egyértelművé tette, hogy ez a film az idei mustra egyik legkülönlegesebb alkotása. Szeretettel gratulálok! Milyen érzés az első magyarként átvenni ezt az elismerést?

Egyelőre kicsit zavarban vagyok, annyira sok minden történt ezzel a filmmel az utóbbi egy hónapban. Mindent érteni szeretnék, mivel analitikus személyiség vagyok: hogy mi miért történt, hogy ki hogyan áll ehhez az elismeréshez, hogy mi vezetett idáig. 2018 óta dolgozom rajta. Idén nyáron már a vége felé közeledtünk, amikor jött az értesítés, hogy szeretnék beválogatni a Velencei Filmfesztivál Giornate degli Autori szekciójába. Külön megtiszteltetés volt, hogy még nem is fejezték be a szelekciót, amikor szóltak, hogy minket mindenképp szeretnének. Több mint ezer nevezés érkezett, és csak tíz film maradt versenyben. Onnantól kezdve feszített tempóban kellett plakátot, ajánlót, sajtóanyagot gyártanunk.

Négy ország koprodukciójáról van szó: a film magyar–olasz–szlovák–cseh. A velencei premieren nagyon stresszeltem, de szerencsére rendben ment minden. A másnapot végiginterjúztam. Ez az időszak olyan sűrű volt, hogy mire a végére értünk a fesztivál programjainak, eléggé elfáradtam. Összecsomagoltam, és már a reptér felé tartottam, amikor csörgött a telefonom, hogy én nyertem a negyven év alatti legjobb rendező díját. Azt sem tudtam, hogy jelöltek erre a kategóriára. Sokfajta díj van Velencében, próbáltam az ilyesmitől távol tartani magamat. Örültem, hogy ott lehettünk a filmmel. 

Mikor tartod majd a kezedben ezt a díjat?

Noha a Velencei Fesztiválon jelentették be a döntést, októberben külön díjátadó ceremóniát rendeznek Nápolyban. Remélem, ezek az események ráirányítják a figyelmet a filmre. Az alkotógárdája cseh–magyar, és két premier előtt állunk. A szereplők cseh nyelven beszélnek. Csehországban külföldi rendezőként fogom bemutatni, Budapesten pedig magyarként. Kíváncsi vagyok, hol, hogyan fogadják majd a nézők. Kerekes Vica, az egyik főszereplő is csehül beszél. A forgatás során viszont magyarul kommunikáltunk, aminek külön örültem, mert ettől otthon éreztem magam. 

Grosan Cristina (középen)

Miről szól a történet?

A Hétköznapi kudarcokat úgy kezdtem fejleszteni, hogy közben A legjobb dolgokon bőgni kell című előző filmemet készítettük elő, amely önironikus kitekintés a mostani harmincas generációra. Szerettem volna párhuzamosan valami teljesen mást is csinálni. Marek Novák cseh producer ekkor kötött össze Klára Vlasáková íróval. Klárának ez a filmötlet a mesterképzési diplomaprojektje volt a Prágai Előadó-művészeti Akadémia Film- és Tévékarán, és egy rendezővel együtt szerette volna továbbfejleszteni az ötletet. Nagyon érdekes történetnek találtam, és attól kezdve három éven át együtt készítettük elő a filmet.

A cselekmény egy nap alatt játszódik, három nő drámája keveredik össze benne. Mindenkinek az élete megreked egy ponton. A városban furcsa természeti jelenség kezd kibontakozni, de mivel az emberek a saját kis drámáikkal vannak elfoglalva, csak akkor veszik észre a bajt, amikor már meglehetősen nagy és megállíthatatlan. Az összetartozásról szól, és magában foglalja azt a szükségállapotot, amit a pandémia alatt láttunk. A forgatókönyvben ez a motívum már akkor jelen volt, amikor a járványról még nem is hallottunk, és amikor beütött, ugyanazokat a helyzeteket néztük végig magunk körül, mint amiket megírtunk. Picit később a háború szintén hasonló szituációkat szült. Valami változást éreztünk a levegőben Klárával, amit belefogalmaztunk a sztoriba. És sokkoló volt látni, hogy mindez egyre igazabbá válik. A film október 27-én a Vertigo Média forgalmazásában érkezik a magyar mozikba. Kíváncsian várom, hogyan reagál majd rá a magyar közönség.

Miért fontos számodra éppen ez a téma?

Eddig minden filmemben az érdekelt, hogyan élünk és kommunikálunk, pontosabban nem kommunikálunk egymással; miért tesszük azt, amit. A minket körülvevő, általunk kontrollálhatatlan természeti jelenségek új kontextusba helyezték az izolációs kérdéskört, ami engem annyira foglalkoztat.  Muszáj erről beszélni, és bár a problémáink egzisztenciális szorongást szülnek, a film arról szól, hogy ne adjunk teret a félelemnek, hanem lépjünk túl rajta, és találjuk ki, mit lehet ezzel az érzéssel kezdeni.

Az egyik történetszálon egy hatvan pluszos nő nem hajlandó a gyászával szembenézni. Ezt a motívumot a saját életemből merítettem, mert az első filmem után két héttel elhunyt az édesanyám, és én sokáig csak mentem tovább, nem engedtem meg magamnak a fájdalmat: a visszafojtás minden kommunikációmra rányomta a bélyegét. Muszáj megélned azt, amiben vagy, mert a visszatartása sok mindenben gátol. 

Kerekes Vica (balra) Grosan Cristina Hétköznapi kudarcok című filmjében

Mesélj a szüleidről! Nem magyar a neved. 

Aradon születettem, édesapám román, édesanyám ágán erdélyi magyar a család. Román iskolába jártam, ami azért jelentős, mert az ember azzá válik, amilyen nyelvet beszél. Húszéves koromban találtam vissza a magyar nyelvhez, de amíg nem beszéltem magyarul, mindig úgy éreztem, hogy egy rész hiányzik az énemből.

Mesterképzésre érkeztem ide, a MOME-ra. Akkor még egyáltalán nem voltam olyan magabiztos a magyarban, mint most, ezért például médiafilozófiából zárthelyit írni meglehetősen nehéz volt számomra. Legerősebben az határozza meg a kulturális identitásomat, hogy többféle vagyok. Arad a határon van, így hozzá vagyok szokva, hogy édesapámmal Gyulára járunk kolbászt venni, miközben onnan hozzánk jönnek kürtösi paradicsomért.

Mérnökcsaládban nevelkedtem, és sokáig azt remélték a szüleim, hogy a művészethez semmi közöm nem lesz. Édesanyám ugyan kultúrafogyasztó volt, de édesapám szerintem még mindig bízik abban, hogy „megjön az eszem”, és marketinges vagy bankár leszek. Egy kisvárosban nem sok rendezővel találkozik az ember, ezért nem tudják elképzelni, hogy ez milyen lehet. Féltettek, hogy mi lesz velem, hogyan fogok megélni. Megértem őket. Lehet, hogy én is aggódnék a mostani kamaszokért. Ugyanakkor muszáj a fiatalokat bátorítani, hogy találják meg, mi az, amiben jók, amitől jól érzik magukat. 

Milyen impulzusok értek a tanulmányaid során, amelyek hatással voltak a pályádra?

Kolozsváron végeztem a színház és film karon, a Babes–Bolyai Tudományegyetemen, ahol négy évig televíziózással, filmezéssel, forgatókönyvírással foglalkoztam. A tanárok leginkább a tévé felé toltak minket, mert úgy vélték, hogy abból biztosan meg tudunk élni. Ők is féltettek. Volt ott egy tanárnőm, Ligia Smarandache képzőművész, aki rendkívül támogatta, hogy ne adjam fel a filmezést. Azután eljöttem Budapestre, de az SZFE-n abban az évben nem indult rendezői képzés, ezért médiadizájnra mentem a MOME-ra. Ez volt az egyik legjobb döntésem: két év alatt mindent ki tudtunk próbálni, mert az alkotás folyamata abszolút szabad volt. Szirtes János és Erhardt Miklós arra biztattak, hogy próbáljuk ki magunkat, és ne féljünk a kudarctól, mert csakis azzal tudunk nagyot hibázni, ha nem kísérletezünk.

Melyik munkád után nyugodhattak meg a szeretteid, hogy most már nem fogsz éhen halni? Mikor érezted úgy, hogy egy kicsit már hátradőlhetsz?

Szerintem egy művésznek veszélyes azt mondania, hogy „megnyugodtam, jó úton vagyok”, és én nem is éreztem ilyet soha. Egyszerűen csak teszem a dolgom. 2012-ben végeztem az egyetemen, és egy évvel később pályázatot nyertem a Szarajevói Filmfesztiválon: megfinanszírozták az egyik kisfilmemet, és profi, régi motoros nemzetközi stábbal tudtam dolgozni. Meghagyták viszont nekem azt a szabadságot, hogy Nyoszoli Ákos operatőrt és román színészeket is vihettem magammal. Ez volt az első olyan munkám, aminek köszönhetően sokat utazhattam. Jártam vele fesztiválokra, díjakat nyertünk, és lett egy nemzetközi cég is, amely a filmet képviselte. Ennek köszönhetően egy kicsit betekinthettem a nemzetközi filmszcénába. 

Erdélyi, magyar–román származásoddal hogyan kerültél cseh filmes közegbe?

Erős kötődéseim vannak Boszniához. Forgattam ott, workshopokra is jártam oda. Boszniában ismertem meg Marek Novákot, a cseh producert is. Ő mutatott be a cseh forgatókönyvírónak azzal, hogy nekünk szerinte kéne valamit közösen csinálnunk, mert ugyanolyan karaktereket jelenítünk meg a munkáinkban.

Az elején szkeptikus voltam. Mit szól majd ahhoz az ottani filmalap, hogy idejön egy erdélyi magyar, és rendezni akar, gondoltam. De örültek a vegyes csapatunknak. Ragaszkodtam hozzá, hogy ne csak azon keresztül érezzem magaménak a Hétköznapi kudarcok sztoriját, hogy én is sokat tettem hozzá a forgatókönyvhöz, hanem hogy magyar stábtagokkal tudjak dolgozni, akikkel otthon érzem magam a munkafolyamatban. Ilyenek voltak Stalter Judit producer, aki már a projekt elejétől közreműködött, Győri Márk operatőr, Meller Anna vágó, Benyó Zoltán VFX-koordinátor, valamint Hajdók Gábor, aki a magyar kópia készítését felügyelte. Nagy örömöt jelentett, hogy magyar zenét is használhattam a filmben. Míg a végefőcímben Middlemist Red-szám csendül fel, korábban egy Kodály Zoltán-dal is elhangzik, amit Huzella Juli és Rainer-Micsinyei Nóra színésznők mutattak meg nekem. Az előző filmünkben Juli karaktere ezt énekli a filmbeli kislányának.

Kerekes Vica kit alakít a filmben?

Vicát eddig sok pozitív és nagyon szerethető szerepben láttam, és szerettem volna az én filmemben valami mást kihozni belőle. Olyan nőt játszik, aki a saját karakteréhez szeretné igazítani a lányát, arra gondolva, hogy egy anya csak tudja, mi a jó a gyerekének. A kamasz azonban minden, csak éppen nem olyan, mint ő. Nem nőies, nem finom alkatú lány, hanem ennek szöges ellentéte. A kapcsolatuk tele van ellentmondással, és bár a film dráma, Vica hozza azt a pár vicces, abszurd jelenetet, amiken lehet nevetni.

Mi jelent nyugvópontot számodra?

Szeretek vízparton ülni, olvasni, erdőben sétálni, és csak úgy kinézni a fejemből. Velencében volt két nyugodt napom. Akkor megpróbáltam kiértékelni, ami történt. Ezért elhajóztam egy olyan kis velencei szigetre, ahol régen szerzetesek laktak. Hosszú ideig egyetlen embert sem láttam magam körül. A kávémmal és a könyvemmel egy hídon ücsörögve órákon át csak néztem a tengert. 

Nyitókép: Grosan Cristina filmrendező