Kora délelőtt ültünk le beszélgetni, adódik a kérdés, hogy mikor kezdte a mai munkát a művésznő.

Nyolc órától vagyok a színház épületében. Nemrég készültem el első rendezésemmel, ezzel kapcsolatos teendőimmel foglalkozom, jelenleg az előadás plakátjának tervezését irányítom.

Mit lehet tudni a darabról?

A szerzője Jens Raschke, a címe: Alszanak a halak?. 2012-ben mutatták be, és kifejezetten kiskamaszoknak szól, a témája pedig a halál feldolgozása. Mentálhigiénés szakember is vagyok, és mindig érdekelt a kérdés. Megfigyeltem, hogy amikor bizonyos dolgok állandóan foglalkoztatják az embert, akkor előbb-utóbb szembetalálkozhat az érdeklődése tárgyával, így talált rám a színmű.

Az Alszanak a halak? olvasópróbája
Fotó: Dodó Ferenc/szon.hu

A darab egy gyermek szempontjából beszéli el a halállal való találkozást. Sok-sok tanulmány elolvasása után arra döbbentem rá, hogy manapság egyre inkább hárítjuk az életnek ezt a nagy kérdését. Hajlamosak vagyunk a szőnyeg alá söpörni az ügyet. Az előző korokban nagycsaládok, több nemzedék élt egy fedél alatt, akkor a meghalás kézzelfogható tapasztalatként jelent meg, az emberek képesek voltak együtt élni az elmúlással. Ebben az előadásban az összes szándékomnak és belső lüktetésemnek is meg kell jelennie.

Ráadásul a halál témája a járvány miatt is aktuálissá teszi ezt a színművet. A színház világát, gondolom, különösen megviselte a pandémia. Nem voltak előadások, üresen álltak a nézőterek. Ön hogyan vészelte át a nehéz hónapokat?

Nekünk továbbra is dolgoznunk kellett. Voltak próbák, úgy szoktam fogalmazni, hogy a spájznak legyártottuk az előadásokat. Az igazgatónk álláspontja szerint ha eljön a nyitás, nem állhatunk ott széttárt karral. Egyebek közt a Szentivánéji álmot, a Funny Girlt, a Bogáncsvirágot és a gyerekdarabokat elkészítettük, amíg tombolt a járvány. A körülmények optimálisak voltak a munkához, előadások híján ugyanis ez volt az egyetlen feladatunk. Szeptember 6-án újranyit a színház, folytathatjuk a munkát az új bemutatókkal.

Bogáncsvirág.
Forrás: Móricz Zaigmond Színház

Gazdag művészi pályájának melyik alakítását emelné ki?

Az önálló estjeimet említeném. Az Uram, nem látta Magyarországot? című előadásomat 1990-ben mutattam be. Azon a nyáron kinn voltam Erdélyben, 37 alkalommal léptem föl. E két hónap alatt tudatosult bennem, miért érdemes színésznek lenni. A feladatom az, hogy átadjak a közönségnek valamit, ami nekem van, de nekik nincs. Korábban a szüleimnek, a barátaimnak, az újságíróknak játszottam, reménykedtem benne, hátha betéved egy-egy rendező is. Akkor még nem láttam tisztán, hogy a színészi munka szentség. Erdélyben ébredtem rá, hogy valamit előadni szinte cippolai hatalom. Hogy a közönséggel azt csinálhatok, amit akarok.

Éreztem, hogy a nézők kiszolgáltatják magukat nekem, és emiatt csakis jót adhatok.

Ez óriási felelősség, hiszen a színház templom, ezért is kell estéről estére a maximumot nyújtani. Egy színész sosem dőlhet hátra, sosem hiheti el magáról, mekkora tehetség. Sinkovits Imrétől már időskorában egyszer megkérdezték, hány előadás után ment úgy haza, hogy elégedett volt magával, és nyugodtan aludt. Azt felelte, hogy életében legfeljebb ha kétszer történt ilyesmi.

Jelentős színészekről lehet hallani, hogy még pályájuk csúcsán is szorongva lépnek színpadra. Ez Önre is érvényes?

Ez mindenkire érvényes, de meg lehet és meg is kell tanulni kezelni a feszültséget. Dayka Margitot említeném, akivel a Szép Ernő Vőlegény című művéből készült filmben együtt játszhattam. Döbbenetes volt látnom, hogy Margitka szinte összeomlott, és remegett a forgatások szüneteiben. Harmadéves színinövendékként nem értettem, mit van úgy oda, hiszen csodálatos művész, mindent tud a szakmáról. Ma már tudom, hogy az önmaga iránti felelősség az, ami nyomja az ember vállát. Amint a művész úgy érzi, már nem izgul, kezdhet gyanakodni, hogy megszűnt a lelkében a szent mánia.

Fotó a Vőlegény című filmből. Forrás: Film Évkönyv 1982

Egy cikkben írják Önről, hogy erős komikai vénája van, és hogy nyers karakterű színész. Ez utóbbit tudja értelmezni?

Nem. Ez az én hatásom, ezt mások mondják rólam, ezzel én nem foglalkozom. Ilyen vagyok, és kész.

Olvastam, hogy az édesapja hosszú éveket raboskodott a gulágon. Egy ilyen tragikus családtörténet mit ad egy cseperedő kislánynak?

Édesapám csak elvétve beszélt erről. Csupán a rokonok elejtett megjegyzéseiből következtethettem a történtekre. Egyszer említette, milyen volt az, amikor negyvenen rágtak egyetlen marharépát. Gyerekfejjel azt hittem, valami hatalmas gyökér lehetett, ha annyi ember ette. Apámat ezért a múltjáért nem vették fel a Műegyetem villamosmérnöki karára, mégsem haragudott az oroszokra, hiszen az egyszerű emberek nem tehetnek róla, hogy egy borzalmas ideológia miatt szenvednek. Engem ebben a szellemben neveltek fel.

Később aztán apám soha nem nézett meg engem olyan színdarabokban, amelyekben szenvedés ért, ahol bántottak – azt mondta, elég halált és pusztulást látott. A legborzalmasabb az volt számára, hogy nem tudhatta, mikor ér véget a rabsága. Az istenhite mentette meg, és hogy a munkatáborban engedték muzsikálni, de így is negyvenkilósan, tífusszal, vérhassal jött haza.

Arkagyina szerepében Borisz Akunyin Sirály című fekete komédiájában 2016-ban. Rendező: Kovács K. István
Fotó forrása: Móricz Zsigmond Színház

Ilyen családi háttérrel politizáló embernek tartja magát?

Úgy gondolom, a politika érdekelkötelezett műfaj, a színészet viszont értékelkötelezett.

Mint a Magyar Művészeti Akadémia tagja, ehhez tartom magam.

Ön szerint mi kell ahhoz, hogy valakiből jó színész legyen?

A tehetségen kívül, amit felülről kapunk, alázat, szerénység, koncentrációkészség és valamifajta szent elkötelezettség kell. Ha valaki hátradől a lelke karosszékében, onnantól már nem fejlődik tovább. Az állandó kételkedést önmagunkban nem lehet megspórolni.

A nyitókép forrása: Móricz Zsigmond Színház