Hogyan telt az elmúlt bő éved, amióta a KMI 12 tagja lettél? Alkotói és személyes szempontból újra tudtad kezdeni, amit a pandémia megakasztott? Vagy esetleg nem is akadtál meg? Értek sikerélmények, díjak, esetleg kudarcok, traumák, irodalmon innen és túl?

Ugyanúgy telt, mint mindig. Akár úgy is mondhatnám, hogy ugyanolyan kiszámíthatóan és ugyanolyan kiszámíthatatlanul. Az írásra, azt hiszem, nem volt hatással sem a járvány, sem a korlátozások. Nem akasztott meg, nem is segített. Ugyanazt csináltam, amit különben is csináltam volna. Bár ezt sosem állíthatjuk, hiszen ki tudja, milyen mozzanatnak miféle hatásai lehetnek. De hagyjuk a káoszelméletet meg a pillangóhatást, maradjunk csak annyiban, hogy én magam azt hiszem, ugyanazt csináltam, amit járvány nélkül is csináltam volna.

Sikerélmények? Hát persze, mindig nagy dolog, ha befejezek egy könyvet, és nem elég, hogy én magam elégedett vagyok vele, vagy legalábbis remélem, hogy jó, hanem még a kiadóm is jónak, eladhatónak, piacképesnek tartja. Idén jelent meg a Székelyek bővített, képes változata. Én magam válogattam egy sereg archív képet. Vagy 150 régi kép került bele a könyvbe. Mind egy szálig magam válogattam, néhány saját kép is, úgy értem, családi, de a zömét a Néprajzi Múzeum és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum fotótárában találtam. Csupa irtó erős kép. Egyik mellbevágó, a másik szívszorító, de van köztük grandiózus, méltóságot sugárzó is. Emberek. Tekintetek. Az arcvonásokban és a szemekben sorsok. Ez volt a fő szempont a válogatásban.

Papp Attila Zsolt és Száraz Miklós György egy könyvbemutatón a Kolozsvári Magyar Napokon

Elkészült tavasszal egy másik könyvem is. A napokban megy a nyomdába egy históriai tárgyú albumom is. És még egy kéziratot leadtam a kiadónak, talán még valamikor február körül. Átmeneti műfaj, valahol az esszé és a kultúrhistória határvidékein, akár szépirodalomnak is gondolhatom: egy igencsak nagy lélegzetű Duna-szöveg. Azért nem igazán esszé, mert csak nagyon kevésszer engedtem beleszövődni a személyes Duna-élményeimet.

És persze volt sok más is. Egy-egy novella a kolozsvári Helikonnak, a Székelyföldnek vagy az Esőnek.

Mindig is kevés novellát írtam, most talán máshová nem is adok, ha elkészül valami ilyesmi, azt e közül a három lap közül kapja valamelyik. Amíg igényt tart rá. De izgalmas volt a Szépművészeti Múzeum Tex-Túra felkérése is. Na, az befulladt a járvány miatt, alig egy-két előadást élt meg, de új volt, érdekes és izgalmas. A méltóságos helyszín. Zárás után közlekedni a remekművekkel teli, félhomályos termekben. Jut eszembe, a Fájó Trianon című könyvem tavaly a negyedik kiadásban jelent meg. Nyilván besegített ebbe a szomorú centenárium is, de a könyv amúgy is jó lehet, ha már előtte durván tíz-tizenkét év alatt megért három kiadónál három kiadást.

Díjak? Székely Bicskarend, Babérkoszorú. Mindkettőnek nagyon örülök. Igazán. De hát bolond vagyok, ez az, amit nyilván fölösleges bizonygatnom.

Hogyan értékeled, a KMI 12 projekt kapcsán milyen emlékezetes programokon, rendezvényeken tudtál részt venni szerzőként, milyen élmények, pozitív meglepetések értek?

Szerintem nem az én dolgom ezt mérlegelni. Megtisztelő, hogy a kiemelt írók közt vagyok, és magától értetődő, hogy – ha csak tehetem – teszem, amit kértek tőlem. Hiszen reklámoznak, „futtattnak” minket, tizenegy társamat és engem. A cél ugyanaz, mint enélkül is, mint mindig: hogy minél többek számára elérhetők legyünk.

Mi és a műveink.

Hogy minél több csatornán, minél több felületen, lehetőleg minél érdekesebben tegyetek kívánatossá és elérhetővé. Hogy aztán ez mennyire sikerült vagy nem sikerült, az nem a nagyérdeműre tartozik, azzal mindenki számoljon el maga. Munkaértekezleteken, heti vagy havi értékelőkön. Például hogy hány néző volt az egyes rendezvényeken? Nem saját ember. Nem szervező, munkatárs, barát, szülő, kolléga. Hanem idegen. Mennyire volt aktív a közönség? Belenyúltak-e a zsebükbe? Hány könyvet, CD-t, hangoskönyvet vettek? Sok mindent el tudnék képzelni.

Lehetne együttműködni az egyik-másik szerző mögött álló nagy, profi kiadókkal, rákérdezni, hogy érzékelnek-e bármiféle pluszt vagy nem várt növekedést az eladott példányszámokban a KMI 12 idejen bizonyos szerzőknél? És ha nem, vajon miért? Egy sereg más lehetőség is van, de ez valóban nem az én dolgom. Ha kritikai észrevételem volt – és olykor volt, ez a természetes –, azt jeleztem. Szóltam pár dolog miatt, olykor értő fülekre talált, máskor nem. De ez is így van rendjén, zokszót sem ejtek. Viszont nekem mégis elsősorban – és másod- meg harmadsorban is – az a dolgom, hogy írjak. Hogy megírjam azokat a műveket, amiket bemutatni, reklámozni érdemes.

Emlékezetes rendezvény? Nem mindig tudom, nem is tartom számon, hogy melyik programot ki szervezte. A kiadóm, egy könyvtár, művelődési ház vagy olvasókör kért fel. Esetleg iskola. Sok minden volt az elmúlt másfél-két évben. Szépművészeti Múzeum, Litera, Kolozsvári Ünnepi Könyvhét, most a Művészetek Völgye.

A Művészetek Völgyében

A Nemzeti Múzeum dísztermében konferenciamegnyitó több mint száz külföldi diplomata előtt. Kosztolányi-megnyitó a PIM-ben. Lapbemutatók. A Shakespeare 37-en a János király alapján kigondolt Király Jánosom, aki hentes és mészáros, csak kicsit megbolondulva uralkodónak képzeli magát, ennek most zajlanak az olvasópróbái. Ha igaz, szombaton forgatják, egyetlen kamerával, vágás nélkül veszik fel.

Sokszor olyan is előfordul, hogy egyszerre többen is szerveznek nekem programot ugyanarra az eseményre. Félreértés ne essék, ez nagyon jó, hálás vagyok érte, de sokszor – és lehet, hogy ez disznóság – nem őrzi az emlékezetem, hogy ki szervezte. Nem az én dolgom. Más a dolgom.

Ami viszont biztos, hogy a közönséggel találkozni szinte mindig izgalmas. Hol azért, mert rossz, mert azért ilyen is előfordul, hol azért, mert irtó jó. A gyerekek, az megint más. Az mindig emlékezetes. Akkor is, ha sikerül őket megfogni, meg akkor is, ha távolságot tartanak. Ilyen is volt tavaly, gimnazisták, két érettségiző osztály. Az volt a felkérés, hogy Trianonról és a székelyekről beszéljek nekik. Oldottan, másként, mint a tananyag. Íróként.

Nyilván valamennyire láttad, hallottad, olvastad már az elkészült műveket, így az antológiát és a hét folyamán a közönségnek is bemutatandó portréfilmet, illetve a novelláidból készült hangoskönyveket. Milyen benyomást tettek rád?

A filmet gyorsan átpörgettem, hogy nyökögök-e, nem szoktam, de mit lehet tudni. Völgyi Tóth Zsuzsa és a csapata remek munkát végzett. Szerintem klassz, érdekes, pergő, színes, komoly, de mégsem nehézkes. Én ilyennek látom. De hát nem az én tisztem eldönteni, hogy jó-e vagy sem. Én szeretem. Remélem, más is.

A hangoskönyvektől kicsit tartottam, mert hangjátékkal, rádiójátékkal volt már jó és rossz tapasztalatom is. Előbb itt-ott belehallgattam, aztán rendesen is. Jók. De hát Hegyi Árpád Jutocsa profi, remek rendező, dolgoztam már vele – vagy inkább ő velem – régebben is. És micsoda színészek! László Zsolt nagyon jó narrátor, és nagyon szépen beszél helyettem is. Rögtön elfogadom. Hegyi Barbara hangja meg mindig elvarázsol. Reviczky Gábor. Talán a Bezerédi Zoltán alakította dörzsölt, idősebb vagány lehetne egy kicsit nagyvonalúbb, hiszen jóval idősebb, tapasztaltabb az elbeszélő kamasznál. Nem egy súlycsoport.

Az antológia. Örökké azt hiszem, hogy nem szeretek antológiába adni, aztán sokszor úgy járok, hogy a végén örülök. Kézbe veszem, lapozgatom, előbb csak a tartalmat nézegetem, aztán a fotókat, a szerkezetet… A fül nem érdekel, mindegy, mit írnak, nem kell a magyarázat, majd én magam rájövök… Aztán itt-ott belekóstolok, teszem azt, olyan valakinek a szövegébe, akit nagyon szeretek vagy nagyon jónak tartok, aztán olyanéba, akit nem tartok jónak vagy nem ismerek. A sajátom csak később jut eszembe. De eszembe jut. És ez nagyon érdekes. A mások frissen megismert jó vagy rossz vagy idegen vagy nagyszerű szövegéhez mérni-megfigyelni kritikusan a saját szövegemet. Megörülni, aztán észrevenni apróságokat, hogy másképp kellett volna, ez meg mintha panel lenne… Izgalmas. Néha tanulságos. Igazán. Szóval örülök az antológiának is.

Készül-e most is könyved? Min dolgozol most, mit tervezel a közeljövőben?

Valamit mindig írok. Sokszor egyszerre többet is. De az is előfordul, hogy egyetlen anyag követel minden figyelmet. Lehet ez lendületből írt vagy pepecselős novella, de lehet regény is. Kisajátít, teljes figyelmet követel, akkor nem is tudnék mással foglalkozni. De sokszor előfordul, hogy máson dolgozom hajnalonta, máson délután.

Most a legfontosabb egy regény. Gyerekkor, édesanyám, a kórház, ahol kölyök voltam. A hatalmas kastély, kazánház, garázs, mosoda, a vén, kísérteties kertészház az üvegházzal. Kolostorból átépített kastély volt a hajdani Majláth-kastély. Jó hely volt a megmaradt sétányaival, díszlépcsőkkel, díszkutakkal, pincelabirintusokkal, római kövekkel. Az egészet körülvette az erdő. A gyerekkorom és az első erdélyi és felvidéki csavargóutaim, amiket már nem a szüleimmel, hanem előbb tizenöt-tizenhat-tizenhét éves koromban egy barátommal, aztán meg csajokkal tettem meg.

Mindez valós, ezúttal mégsem akarok igazat írni.

Ez nem tényregény lesz, mint az Apám darabokban, nem lesz feltétlenül igaz, amit írok, és lehet, hogy így lesz igazán igaz. De ebbe ne menjünk bele. Azt sem tudom még biztosan, hogy én leszek-e én, vagy valaki másnak, egy sosem létezett elbeszélőnek adom a szájába az egészet. Fontos, de részletkérdés. Kíváncsian várom én is, hogyan dől majd el. Erről többet nem mondanék. És hát mindig van más is. Kisebb-nagyobb dolgok. Régi-régi ötletek, fagyasztóban vagy inkább érlelőben, meg kísértő újak. Valamiért azt gondolom, hogy a legtöbb íróféle ezzel ugyanígy van.

Száraz Miklós György író 1958-ban született Budapesten. Az ELTE bölcsészkarán történelem és levéltár szakon végzett 1984-ben. 1991 óta publikál, volt üzemilapos újságíró, könyvkiadó irodalmi vezetője, folyóirat főszerkesztő-helyettese, dolgozott számos lapnak és nagy könyvkiadónak, de összességében szellemi szabadfoglalkozásúnak vallja magát. Szépirodalmi alkotásain kívül kitalált, írt és szerkesztett albumokat, képes antológiákat, kultúrhistóriai és művelődéstörténeti munkákat is. Műveit számos nyelvre lefordították, többet hangjáték formájában is feldolgoztak. 2020-től Térey-ösztöndíjas.
Díjai: József Attila-díj (2003), Fitz József-könyvdíj (2003), az Ünnepi Könyvhét miniszterelnöki különdíja (2012), Bertha Bulcsú Emlékdíj (2013), Arany Medál-díj (2015), Magyar Művészeti Akadémia – Könyvnívódíj (2016), a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje (2018), Székely Bicskarend (2020), Magyarország Babérkoszorúja díj (2021).

Fotó: PKÜ KMPI/Onda Péter

#a hét szerzője