„Úgy építettük fel a kiállítást, hogy az alsó szinten látható fekete-fehér képek közt sok a pragmatikus, míg a felső szinten kiállított színes képek allegorikusak, elvontak” – mondja Hupján Attila, a Tünékeny valóság című, Szentendrén látható tárlat kurátora. A kiállításról és az alkotói közösségről is beszélgettünk vele.

Harminchárom alkotó munkáiból nyílt kiállítás az ÚjMűhely Galériában. Hogyan állt össze a tárlat, milyen szempontok alapján választották ki a fotókat?

Meghirdettünk egy pályázatot, amelyen a Magyar Alkotóművészet Országos Egyesülete Fotóművészeti Tagozatának tagjai vehettek részt, az ő anyagaikból szerveződött meg a tárlat. A pályázatainknál általában arra törekszünk, hogy viszonylag szűken behatárolható tartományban mozogjunk, mert igyekszünk távol tartani magunkat a nagyon általános, közhelyes pályázati címektől.  Tekintettel arra, hogy nálunk mindenki alkotóművész, szeretem kihívás elé állítani a tagokat. Egy csoportos kiállításnál rendkívül izgalmas, amikor azonos témára mindenki egyéni módon reflektál.

Érdekesség az installációs megoldás is, fémlemezre lettek felkasírozva a képek, keret nélkül. Szerintem ez a megjelenési forma direktebb üzenetet hordoz, jobban átjön a fotók jelentése, a keret nem vonja el a befogadó figyelmét.  

A címen kívül találni egyéb összefüggést a kiállított fotók között?

Három csoportban fogható meg a téma. Egyrészt a tünékenység, másrészt a valóság oldala felől, továbbá ott van a kettő együtt. Eléggé heterogén az alkotók közössége a szervezetnél. Mindenki valami módon elkezdett gondolkodni a témában. Nagyon érdekes, hogy a más-más technikával készült munkák hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Úgy építettük fel a kiállítást, hogy az alsó szinten látható fekete-fehér képek közt sok a pragmatikus, míg a felső szinten kiállított színes képek allegorikusak, elvontak. Az egyes képeknél az ember és annak tünékenysége, míg máshol a tárgyak jelenléte, egy ember nélküli környezet a meghatározó.

Költészet és valóság került egymás mellé.

Igen. Korábban volt is egy Kölcsönhatások című kiállításunk, ahol kortárs magyar költők műveire készültek anyagok. Nagyon szeretjük az ilyen típusú kihívásokat. Meggyőződésem, hogy a mai világban több, képeken fellehető impulzust kell a közönség felé küldenünk.

A kísérleti fotótechnikai megoldások közt érte meglepetés?

Nem, mert ismerem az alkotóinkat. Örülök, hogy látszik: mindenki képes volt hozni a tőle elvárható magas színvonalat, komolyan vette a feladatot.

Eddig milyen a szakma visszajelzése?

A szakma tetszéssel fogadta a különben szigorúan zsűrizett anyagot. Felelősséggel tartozunk a falon látható képekért, és a visszajelzések megerősítik, hogy jó döntéseket hoztunk. Minden csoportos kiállítás nehézsége, de a szépsége különböző módon alkotó embereket egy cél érdekében megmozdítani.

 A fotók a múló időről mondanak el valamit. Egyszeri kortárs megfogalmazás ez, avagy a későbbiekben tovább bővülhet a jelentése?

Most élnek az alkotók, tehát egyértelműen kortárs. Munkáik a jelen lenyomatait és problémáit hordozzák. Később változhat a megfogalmazás, de azért bízom benne, hogy a tárlaton megtekinthető alkotások kiállják az idő próbáját.

Fotók: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond