Hogyan kerültél Amerikába? Érettségi után pár évvel Londonba mentél?
Ki akartam próbálni, milyen érzés más nyelven játszani. Egy nem angol anyanyelvű színészeknek szervezett nyári kurzuson vettem részt. Tetszett, hogy a világ minden tájáról jött emberekkel állhatok együtt a deszkákon. Lenyűgözött, hogy orosz, japán, lengyel színészekkel adtuk elő Shakespeare-t. A képzés célja az volt, hogy tanuljunk meg a komfortzónánkon kívül játszani. A nyelvtudás ugyan adott volt, de komoly mentális gátat kellett leküzdenünk, hogy több száz ember előtt angolul beszéljünk. Ahogy visszamentem Szegedre, rögtön újabb külföldi iskolák után kutattam. Valahogy belém bújt az ördög, hogy mennem kell. Több helyre, így a világhírű New York-i Lee Strasberg Színház- és Filmművészeti Intézetbe is felvettek, ahol olyan sztárok végeztek, mint Al Pacino, Marilyn Monroe vagy Uma Thurman. Gondoltam, ez kihagyhatatlan lehetőség.
Végül tíz évig maradtál. Miért?
Úgy terveztem, hogy két év után, ha elvégeztem az iskolát, hazajövök. A kollégáim azt mondták: dehogy jössz, úgyis kinn maradsz. Nem hittem nekik, de igazuk lett. Mikor elvégeztük a sulit, mindenkinek felajánlottak még egy plusz gyakorlati évet, tehát elkezdhettünk New York színházaiba meghallgatásokra járni. Egy évre kaptam munkavállalói engedélyt, ez nagy szó, hiszen azt Amerikában nagyon szigorú feltételekhez kötik. A meghallgatásokon egy teljesen más világba csöppentem, mint amihez itthon szoktam. Erős lelki alkat kell hozzá, hogy tudd csinálni, de meg lehet szokni. Egy héten elmész 5-6 castingra, és jó esetben havi egy bejön. Egy színésznek sosem esik jól, ha nem sikerül. Ezeket az utakat kezdtem el járni, és hála Istennek volt olyan rendező, aki megbízott bennem, és elkezdett velem dolgozni. Jó kis előadások születtek.
Milyen darabokban játszottál? Melyik volt az első?
Főként kortárs előadásokban szerepeltem. Volt egy Josh Fox nevű, mérhetetlenül érdekes ember, aki nagyon izgalmas darabokat hozott össze. Miközben a produkciót próbáltuk - aminek a premierjére készültünk -, hirtelen eszébe jutott egy jó dokumentumfilm-ötlet, és lement azon dolgozni az alagsori stúdiójába. Majd visszajött, és tovább rendezett minket. Nagyon élveztük a közös munkát. Hol fent rendezett, hol lent vágott. Később a filmmel megnyerte a Sundance Festivalt, és Oscarra is jelölték legjobb dokumentumfilm kategóriában. Környezetvédő alkotás, ami egy mozgalmat is elindított, szóval hatalmas dolog született. Teljesen lenyűgözött. Ez például egy tipikus New York-i sztori. Ötlet, sok munka, rengeteg pozitív energia és mázli. Ő volt az első, akivel az iskola után dolgoztam. Elejétől fogva nagyon inspiráló emberek vettek körül, ami mindig tovább lökött, és így jött a következő meló. Ezért maradtam ilyen sokáig, mert jó néhány ilyen emberrel hozott össze a sors.
Off-Broadway produkcióban is szerepeltél.
Igen, egy palesztin-izraeli konfliktust boncolgató darabban, amit egy fiatal pár írt. Kimentek ezekre a helyekre, készítettek egy csomó interjút az ott élőkkel, és ezek alapján összeraktak egy előadást. Az volt a címe, hogy Ég és föld között. Nem foglalt állást, csupán ezt az egész, elképesztően bonyolult helyzetet próbálta elemezni. Itt is nemzetközi volt a csapat, amit imádok New Yorkban, hogy nagyon heterogén a színház is. Ebben török, arab színészekkel játszottam, mindenki hozta a maga gondolkodásmódját, kultúráját, színészi hagyományait, és ez számomra nagyon izgalmas.
Melyek voltak a legmeghatározóbb munkák odakint?
Sokat dolgoztam egy Gia Forakis nevű rendezőnővel. Csináltunk például egy Oidipus király-átiratot, ami a negyvenes évek jazzvilágába helyezte a történetet. Oidipus volt a maffiafőnök, én a klub vezetőjét alakítottam, a konferansziét. Azután egy magyar rendezőnővel, Németh Ildikóval számos projektünk volt. Ő már 20 éve Amerikában él, és rendkívül sikeres kísérleti színházat működtet. Jó pár előadást hoztunk össze, azután én is elkezdtem produkciókat létrehozni.
Hogyan?
Lee Strasberg iskolája ugyan nem menedzseli a diákjait, miután végeznek, viszont sok mindent megtanít arról, hogyan kell magunknak boldogulni a színházak és filmek bonyolult világában. Az kezdett munkálni bennem, hogy gyönyörű és gazdag kultúránkat népszerűsíteni kellene New Yorkban, ráadásul ott egy magyar közösség, bizonyára ők is szívesen látnának magyar produkciókat. Elkezdtem ebbe az irányba mozgolódni. Az első ilyen, amit nemcsak játszottam, hanem producerként is jegyezhettem, Kertész Imre: Sorstalanság című regényének színpadi változata, amiből sikeres monodráma lett, még New York-i Innovatív Színházi Díjra is jelöltek vele.
Akkor a színészet mellett a producerkedésbe is belevágtál?
Elkezdtem magyar vonatkozású esteket szervezni, és ezekhez meg kellett teremtenem a hátteret. Az állam és a város nagyon kevés pénzzel száll be a kultúrába, ezért minden színház maga szedi össze a pénzt a működésére, a produkcióira.
Hogyan kezdtél bele? Egy fiatalember Magyarországról bekopogtat idegenekhez, hogy adjanak pénzt az ötleteire?
Pontosan. Szerencsém is volt, mert akkor jött létre egy alapítvány a magyar kultúra amerikai népszerűsítésére. Emellett magánemberektől is kaptam támogatást. Az ember ilyenkor nekiáll szervezkedni: e-mailezik, telefonálgat. Kapcsolatok kellenek. Döbbenet, de a legnagyobb Broadway-producer is így csinálja: tehetős embereket keres fel, vázolja az ötleteit, és megkérdezi tőlük, hogy mennyivel tudnának beszállni. Ennyi.
Milyen produkciók születtek az irányításod alatt?
A Sorstalanságot követően egy musical koncertváltozata. Nagyon izgatott, hogyan születhet meg egy mű az óceán két oldalán. Egy magyar zeneszerző, Zónai Tibor és egy amerikai írónő éveken át távmunkában dolgozott: a férfi írta a zenét Magyarországon, a nő pedig a sztorit Amerikában. Egy orosz balett-táncosról szóló, izgalmas musical lett belőle. Híres Broadway-énekesekkel mutattuk be. Ezt követően felkértek egy monodráma elkészítésére, amit az Edinburgh-i fesztiválon mutattunk be, majd szerveztünk New Yorkban egy magyar színházi fesztivált is.
Mesélnél erről?
Boros Anna Budapesten élő, remek színésznő évek óta szeretett volna egy New York-i magyar fesztivált rendezni. Őrült ötletnek hangzik, mert nagyon sok pénz kell hozzá, de ő ezt a fejébe vette, és éveken át gyűjtötte rá a pénzt. Tavaly végül kivittünk három színházi előadást, tartottunk két koncertet, szakmai beszélgetéseket, mozgás-workshopot. Összetalálkoztam kint egy másik magyarral, Pankovics Nikolett jazzénekesnővel, aki jazzgitáros férjével készített egy albumot, régi magyar dalokat latin-amerikai hangszerelésben. Felkérték Nikit, hogy szervezzen ebből egy koncertet a magyar kultúra napján. Az ő ötlete volt, hogy a dalaikat vers és próza kösse össze az én előadásomban. Egy estére terveztük, de olyan jól sikerült, hogy nemcsak New Yorkot játszottuk körbe - még a Lincoln Centerben is felléptünk -, hanem gyakorlatilag fél Európát. Jártunk Spanyolországban, Svájcban, nyáron koncertezünk Erdélyben, és ennek az estnek egy kibővített, kicsit másfajta verzióval május 20-án a Carnegie Hallban. Kányádi, Arany és más magyar költők verseit szavalom majd angolul.
Úgy tűnik, te megvalósítottad a saját amerikai álmodat. Most mire készülsz? Itthon maradsz?
Tíz évig kint volt a bázis, és néha jöttem csak haza, de a múlt évben sok időt töltöttem Európában, és megint nagyon megszerettem. Honvágyam volt, és a szüleim is nagyon hiányoztak. Úgyhogy most azzal próbálkozom, hogy megfordítom: itt van a bázis, és innen járok ki. Kora ősszel van egy tervezett bemutatóm Amerikában, de itt is lesz egy angol nyelvű színházi előadás, amit Budapesten mutatunk majd be. És elindítottuk a Hungary Live Alapítványt is, ami a New York-i színházi fesztiválon kívül más nemzetközi eseményeket is szervez majd. Igyekszem innen élni kétlaki életet. Jó volt visszajönni, jól esik a lelkemnek.
