A valósággal dolgozunk - ELEK JUDIT

- Fura módon működöm: már a forgatókönyv írásánál ketyeg a taxaméter a fejemben. Minden egyes mondatról tudom, mit jelent anyagilag. Természetesen ez nem akadályozhatja a fantáziámat, nem köthet gúzsba. Tudom ugyanakkor, ha kevés a pénz, nem írhatok a könyvbe, mondjuk, helikoptert vagy százezer statisztát.

- Kicsit olyan ez, mint Karinthynál: álmomban két macska voltam, és játszottam egymással. Alapvetően a produceri munka is teljes embert kíván, de nem volt más megoldás, más nem vállalta volna ennyi pénzből. Fantasztikus segítségem volt a gyártásvezető Kovács Ildikó, a film dramaturgja és operatőre, Berger László, partner mindenki, a díszlettervező Banovich tamás, a jelmeztervezők Szakács Györgyi, Breckl János; és természetesen a színészek: Maja Komorowska, Franciszek Pieczka, Bodrogi Gyula, Pogány Judit, Csákányi Eszter, Zsótér Sándor, Rajhona Ádám, Martin Márta, Ónodi Eszter, Hegedűs D. Géza. Aki hozzám csatlakozik, ügyet szolgál, maximumot teljesít. Fontosnak tartom, hogy az induláskor megmondjam, mit akarok, és mindenki tudja, mennyi minden múlik rajta. Mivel az elején bejelentettem: lehet, hogy csak kéthetente, havonta tudok fizetni, azzal együtt, hogy az egyik bank előfinanszírozta a filmet, mindenki elfogadta. Nem hiába, Hollywoodban azt mondják: a filmkészítés olyan nehézipar, amely nem nélkülözheti az érzelmeket.

- Az ötlettől a megvalósításig úgy 2,5 év telt el. Harminchat napot forgattunk szakaszosan, az évszakváltozásokra várni kellett. Berger, aki civilben a fiam, közben dolgozott az USÁ-ban. Már kétszer filmezett az apjával, Kézdi-Kovács Zsolttal. Egyébként Vancouverben tanult, a filmkészítés minden pontján ki kellett próbálni magát a gyártásban, a szkriptelésben, az asszisztenskedésben, a világításban. Jól megtanulta a mesterségbeli részt. Ez nagyon hiányzik a hazai oktatásból. Mi még Fábry-Makk-Máriássy-Várkonyi mellett végigjártuk a szamárlétrát. Természetesen türelmetlenül, mikor jön az igazi munka.

- Óriási, de vitáink mindig konstruktívak. Az egyik kezdeti szakaszban például még úgy volt, hogy a főhősök meghalnak a film végén. Berger nem értett ezzel egyet, szerinte ez túl pesszimista. Meg kell hagyni, a film nagyot változott ezzel, nyitva marad. Bár az én szemléletemben ez nem volt evidens befejezés, örülök, hogy mégis ez lett. Így különösen passzol hozzá a szlogenje: Soha se mondd, hogy vége!

- Nem úgy személyes, hogy önéletrajzi. A mindent átszövő korrupció jelen van a mindennapjainkban. A lakásmaffia bárkit fenyegethet. Mindenkinek volt már kiszolgáltatott helyzete, és ez nem korosztályfüggő. A hét nyolcadik napja története olyan mai társadalmi problémákra hívja fel a figyelmet, mint például, hogy mennyire vált általánossá a pénz gátlástalan harácsolása, a normák semmibe vétele, a szolidaritás szinte teljes hiánya.

- Minden egyes film megköveteli, hogy mindent tudjunk a választott tárgyról. A valósággal dolgozunk. A színészek, a tárgyak, az éghajlat, a levegő - mind részei a realitásnak. A fikciónak reflektálnia kell az életre. A forgatások előtt sokat próbálok, építkezünk. Kérdezheti azt is, honnan tudja a színész, hogyan él egy hajléktalan. Az egyik szereplő - egyébként jó barátom -, Csetneki Gábor, mozgásszínházban játszik, Franciaországban ismerkedtünk meg. Az ismeretségi körömben ő az egyetlen, aki ezt megélte, nem volt lakása Franciaországban egy ideig, így az utcán aludt. Mesélt róla, mit érez, mit gondol ilyenkor az ember. A szereplőkkel többször összeültünk, és kitaláltuk a figurákat. Hanna hol volt primadonna? Mit játszott? A filmjeinek plakátjai díszítették a lépcsőházat, mik voltak ezek? Milyen tárgyai vannak? Kértem a színészeket, találják ki a történetüket, mit gondolnak, mit akarnak ezek az emberek. Székely B. Miklós lett a harmonikás. Tudnunk kellett, hogy elvált, szeretne pénzt gyűjteni a harmonikázással, hogy újra normális életet éljen.  Moldvai Kiss Andrea kétgyerekes családanyát játszik, akinek van egy élettársa. Soós Edit tárgyakkal rakta körbe magát. Az első játékfilmem, a Sziget a szárazföldön, amelyben szintén játszott Soós Edit, hasonló téma. Ott is egy lakáscseréről volt szó, amely szintén elég kalandos. 1968 óta azonban eldurvult a világ, akkor még szó sem volt arról, hogy egy lakás eladásából valaki az utcára kerüljön.

- Ezt nyitva hagyjuk a történetben, kívánom, hogy éljenek még sokáig együtt. Ez egy érdekes kérdés, a film végül is egy fikció, ebben különbözik a dokumentumfilmtől, bármi lehet a folytatása.

- Szerettem volna magyar főszereplőnőt találni, de egyeztetési gondjaink voltak.

- Nem lenne illő. Későn állt össze a film anyagilag. Végiggondoltam, ki jöhetne szóba. Maja zseniális lengyel színésznő, a pályáját végigkísértem. Jó barátom Zanussi, akinek minden mozijában játszott. Rengeteget tett a miénkbe is, neki köszönhető, hogy az lett a film szlogenje, hogy Sohase mondd, hogy vége. Ez a nő, míg él és mozog, nem adja fel, olyan, mint a keljfeljancsi. Maja megtanulta magyarul a dalokat, teljesen belebújt a figurába. Ő mondta, hogy nem való a film végére a Sohase mondd, hogy vége című dal, inkább a már elhangzott tangó lenne a stílusos.

- Jó lenne, ha a mozi a szorongáson kívül a szolidaritást is kiváltaná a nézőkből. A hajléktalanban ne egy koszos rongycsomót lássanak, hanem az embert. "A velem is megtörténhet"-érzéshez csak annyit tennék hozzá, hogy régebben, egy történelmi filmhez - Berger Lászlóval - helyszínt keresve fotóztuk a Keleti pályaudvar nemzetközi jegypénztárát. Ott, biztos emlékszik, valóban alszanak hajléktalanok. De mi akkor egyáltalán nem őket, hanem az épületet néztük. Egyszercsak odajött hozzánk egy hajléktalan, hogy miért fotózzuk őt, mit képzelünk. Hiába magyaráztuk, hogy mit csinálunk, hozzánk vágta: vegyék tudomásul, hogy ez magukkal is megtörténhet, kerülhetnek ilyen helyzetbe. Olyan szenvedélyes és hiteles volt, hogy elkezdett érdekelni a sorsuk. Az ő felháborodását egyébként teljesen normális reakciónak tartom, mert manapság a dolgokkal vissza lehet élni, nincs morál és felelősség a másik ember iránt, valóság- és túlélőshow-kban úgy mutogatják az embereket, mint az állatokat. És ezek az emberek tudatlanságból árusítják ki személyiségüket. A közhiedelem szerint sikersztori bekerülni a tévébe. Nemeskürty István mesélte, hogy 17-18 éves lehetett, mikor az első újságcikke, tanulmánya vagy kritikája megjelent; vitte vidéken élő nagymamájának, aki összecsapta a tenyerét: "Ezt a szégyent, a nevünk benne van az újságban." Mi történt a világban egy emberöltő alatt? A vadkapitalizmus korát éljük, miért csodálkozunk, ha az emberek félnek, hogy visszaélnek a nevükkel.

- Gazdasági, anyagi és szellemi önállóság kell ahhoz, hogy a körökön kívül kerüljön valaki. Én már nem félek. Azt szoktam mondani: életem első hét évében egész életemre való félelmet elféltem a világháborúban. Nem maradt belőle. A főnixséget anyámtól örököltem "Mindent túl kell élni" - tanította. Zsidó családban ez duplán érvényes. Úgy szocializáltak: neked a legjobbnak kell lenned, különben elpusztítanak. Ebből épségben kellett kikerülnöm, én igyekeztem, nehogy eluralkodjon rajtam a sértettség, a gyűlölet. Maradjak nyitott, kíváncsi, ne veszítsem el a szeretni tudás képességét. Tudtam, ha érvényes akarok maradni, meggyőződésből, azt meg kell fizetnem. Egyik filmemet sem tudtam könnyen leforgatni, mindegyiknél évekig vártam, hogy nekikezdhessek, mert mindig csípte valakinek a szemét a téma; volt, amit kétszer készítettünk elő, mert elsőre nem sikerült leforgatni. Nem állítom, hogy könnyű volt. Most, hogy már végefelé járok az utamnak, azt mondom: megérte.

- ...miért kéne más utat választanom? Mindig ugyanezt csinálnám, csak néha, apróságokban - máshogyan.