A ma már ismert színésznő a Trafó lelkes jegyszedőjeként kezdte, és a szabad bölcsész diploma mellett hamarosan egy rendezői végzettséget igazoló oklevelet is magáénak tudhat. Lőrinc Katalin táncművész lánya kezdetben nem akart édesanyjához hasonlítani, jóllehet kiköpött hasonmása, de valahogy mégis egészen más.

Hány évesen szült téged Kati?

34. Én vagyok a legidősebb. Korábban sokat utazgatott, más fókusza volt az életének, mint a család vagy a letelepedés. Élharcos volt a maga korában szerintem. Kata húgom 25, Andris öcsém 22 éves. Ők az Eifertek, én Walters vagyok.

Ki az édesapád?

Félig ír, félig walesi keramikusművész volt. Hároméves koromban meghalt. Nem nevelt fel engem, de az angol rokonokkal folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. Apai ágról a nővérem édesanyja, Jennie díszlet- és jelmeztervező, a szüleim rajta keresztül ismerkedtek meg.

Kurzuson az egyetemen

Mit jelent neked, hogy félig angol vagy?

Sokat! Hároméves koromig két nyelven beszéltek hozzám. Ha kint vagyok, nincs sok probléma az akcentusommal. Hároméves koromtól a stewardess mellett ülve egyedül repkedtem a két ország között. Anya felrakott Ferihegyen, Jennie meg levett Londonban.

Gyakran jársz ki?

Igen. A színművészeti rendező szakos hallgatójaként legutóbb fél évet Erasmus-ösztöndíjjal Canterbury városában tanultam. Rég vártam, hogy kapjak egy zöld kártyát, amivel tovább tudok Angliában maradni. Ugyan rendszeresen, de eddig csak ünnepekkor, szünetekben utaztam oda egy-két hétre. Kell a levegőváltozás: kimegyek, felszívom magam, azután visszajövök, hiszen ez az anyanyelvem. Az angol szálon sok még a rejtély, amit fel akarok fejteni, és erre is jó volt ez a kintlét. Azt éreztem, hogy hosszabb ideig is tudnék ott élni, pedig nem kifejezetten rajongok Angliáért. Akkor már inkább Bécs az én városom. Van benne valami otthonos, de ez csak egy megérzés. Gyakran voltam ott anyával, megnéztünk egy előadást vagy egy kiállítást.

Nagyon jónak tűnik a kapcsolatod édesanyáddal.

Az, és ez mindegyik gyerekével így van. Sosem kellett lázadnom, anyu mindig mindenhova elengedett. Felnőttként kezelt mindhármunkat. Az egyetlen konfliktus köztünk az volt, hogy „anyu, miért nem mondtad meg nekem, hogy mit csináljak, merre menjek, mi lesz jó nekem?” Egyáltalán nem nyúlt bele az életembe, bármivel lehetett hozzá fordulni, de a te magánügyed volt, hogyan döntesz, egyikünket sem akart semmilyen irányba befolyásolni. Látom ennek az előnyeit, de volt egy olyan ösztönös válaszreakcióm, hogy a kisebb tesóimnak én már szóltam, hogy mit csináljanak. Persze más kurázsi volt bennük, szerintem a fiatalabbak mindig többet tudnak a világról. Úgy érzem, mintha én lennék a legkisebb, aki ott ragadtam a kétezres években.

Lőrinc Katalin és Walters Lili
Fotó: Puklus Péter

És mit csináltál akkor?

Sok suliba jártam, mert sokat költöztünk anyuval, három évnél többet nem töltöttem el egy intézményben sem. Amikor a színmű színházrendező szakára jelentkeztem, inkább játszani vágytam, de valahol tudtam, hogy biztos el fog jönni az a pillanat, amikor rendezek. Közben azt éreztem, hogy teljesen fogalmatlan vagyok, és a legjobbaktól akarok tanulni. Először a Pázmány szabad bölcsész szakán végeztem, esztétikát és filmelméletet hallgattam. Az volt az irány, hogy a színműre menjek, de nekem nagyon ijesztő volt az a hely. Anya ott tanított, rengeteg vizsgát néztem, és még a levegő állaga is más volt. Azt éreztem, soha nem jutok be oda. A „gátlástalanságnak” arra a pontjára, hogy ide jelentkezzek, 23 évesen jutottam el.

Közben volt olyan munka is, amibe belekóstoltál?

Diákmunkásként jegyet szedtem a Trafóban és faltam a kultúrát. Imádtam! Egyik nap koncert, másik nap tánc, harmadik nap külföldi előadás. Voltam Katona-klubos is, részt vettem egy színházi nevelési programban. Többször nem sikerült a színész szakra bejutnom, végül a rendezőt is bejelöltem, és oda azonnal felvettek. Közben filmeztem: éjjel forgattam, nappal felvételiztem. Pokoli volt a harmadik rosta, nem is voltam magamnál, azt sem tudom, hogyan vettek fel.

És hogy kerültél a film világába?

Évekkel ezelőtt forgattunk egy videóklipet egy hideg novemberen, fáztunk,szenvedtünk, de imádtam. Amikor a testemet, az idegrendszeremet kell dolgoztatnom, akkor nagyon sok energiát képes vagyok mozgósítani. A bölcsész szakot viszont, ami egy szikár elméleti képzés, úgy fejeztem be, mintha a fogamat húznák. Egy évig csodás volt, megtanítottak gondolkodni, rengeteget olvastattak, de utána már elkezdtem aktívan mással foglalkozni: zenekarban énekeltem és a színház világában forogtam.

Szerencsém volt, mert Szlávik Juli, aki az említett klip jelmeztervezője volt, beajánlott a Senki szigete castingjára, és egy impulzív döntés alapján kaptam egy kisebb szerepet. Itt látott a szakma, és érdeklődni kezdtek utánam, beindultak a forgatások. A Drakulics elvtárssal egyfajta legitimizációt nyert, hogy valamit csinálok a képernyőkön. Érzem, milyen, amikor egy szakmai stáb tanít, milyen magabiztosságot ad, ha ilyen tapasztalat áll mögötted. Ahhoz, hogy jobban értsem, milyen utat járok be a szakmában, nekem sokat segített a rendezőszak és az egyetemi közeg, és talán picit rá is tudok látni magamra.

A Senki szigete című filmben

Egyik munka hozza a másikat?

Eddig így volt. De nincs menedzserem, aki nyomat. Az egyetemmel vagyok elfoglalva, színészeket hívogatok és velük dolgozok, ami egy másik csodálatos dolog. Mázli, hogy ezek a filmes munkák megtaláltak, de gyakran elfáradtam, kikészültem, a rendezőszakot pedig nem lehet félvállról venni. A tanáraim azt ajánlották, most vagyok itt az egyetemen, nem kellene úgy gondolni vissza ezekre az évekre, hogy eltoltam. Ennek az egyensúlynak a megtalálása állandó feladat.

Miket rendeztél eddig?

Egész estéseket még sosem. Stúdiumokat, egotripeket éltem meg, így nevezném ezeket. Fut az egyetem mellett egy másik életem – a játék és a filmezés –, amit szeretnék kézbe venni, ha vége az egyetemnek. Biztos, hogy amikor kell, fogom tudni használni a rendezői tanulmányaimat.

Merre szeretsz utazni?

Nagyon északon még nem voltam, de szeretem a hideget, és ha nedves a levegő. Megszoktam Angliában. Olaszországban például azt éreztem, hogy túl nagy a zsizsgés, hogy ott biztos nem tudnék élni. Nagy rét, sár, egy ember, egy kutya, erdők, hegyek: ezek illeszkednek hozzám.

Rendezőhallgatóként az Örkényben
Fotó: Horváth Judit

És milyen típusú ember illeszkedik hozzád?

Az ellentétem, a legjobb értelemben. Állandóan pörgök, nem tudok egy gondolatmenetet követhetően végigmondani, hamar kiakadok, örülök, szélsőséges vagyok, nagy hullámokkal. Olyan ember van mellettem, aki mint egy varázsló, rám teszi a kezét, és a légzésem is lenyugszik. Nagyon jó.

Sportolsz?

Az elmúlt öt évben nem nagyon, előtte eljártam a Hajósba fejet szellőztetni, de már azt is ritkán, mert egyre több ismerősbe botlom, és az egész lényege az volt, hogy egyedül lehessek. Egyre inkább megtelik ez a város, amivel volt egy intim kapcsolatom. Amikor Londonban jártam, üdítő volt, hogy elveszhettem egy dzsungelben.

Elég erőteljes sérülésnyom van a karodon. Megkérdezhetem, mi ez?

Egy kisfilmet forgattam volna 2015 nyarán, ahol lovagolnom kellett volna, de a második gyakorló napon Szerbiában leestem a lóról. Szilánkosra tört a vállam, össze kellett csavarozni, újra meg kellett tanulnom mozgatni. A mai napig érzem. A fantázia hatalmában nagyon hittem, hogy amit elképzelsz, az úgy is van, azt kamuztam magamnak, hogy én már 10 éve lovagolok, az ügetés megy, minden oké lesz. A ló azonban megijedt, vágtázni kezdett, leestem. Utána sokáig féltem a magasságoktól.

Nagy Ervinnel a Drakulics elvtársban

Mit szeretsz olvasni?

Sok a restancia, és az utóbbi időben egyre nehezebben koncentrálok. Valószínűleg olyan sűrű az élet és annyira meg akarom oldani, hogy előbb bambulok fél óráig egy csigán, minthogy egy könyvbe bele tudjak süppedni. Csomó könyvet el kéne olvasnom, például a Varázshegyet, a Bűn és bűnhődést, a József és testvéreit. Vettem a pandémia alatt angol nyelvű könyveket, Simone de Beauvoirt és Germaine Greert. A Franny és Zoey, az Angelas Ashes és a Lolita is a már megkezdett könyvek táborát erősítik. Teljes káosz. A versekkel könnyebb most, Röhrig Géza Angyalvakond című kötete például, ha rövid időre is, de bele tudta nyomni a fejemet valamibe.

Vágysz már gyerekre?

Nem stresszelek azon, hogy ha becsúszik, akkor tönkremegy az életem. Most inkább az aggaszt, hova szülnék. Sötéten látom a jövőt. Ijesztő a klímakatasztrófa, a világ túlzó technológiai lefedettsége, a militarizálódó nagyhatalmak erősödése. Ha viszont arra gondolok, mennyire fontos a család, a folytonosság, és hogy anyám nagyanya lehet, az csodálatos. Ha van jófajta egoizmus, akkor a saját értékrendemet továbbörökíteni biztosan jó dolog.

Hogy látod a jövőd, mik a terveid?

Több lábon kell állni. Azon kívül, hogy az embernek van munkája, kérdés, hogy mi lehet az új életpályamodell. Az vonz, hogy többlaki legyek, hogy nagyobb legyen a mozgásterem. Azok a tapasztalatok, amelyeket most szerzek, kiadják majd, hogy mi lesz az a küldetés, következő lépcsőfok, amerre tovább vezet az utam. Az orromig látnom kell, most be kell fejezni az egyetemet, ki kell menni a széléig, és aztán le kell szűrnöm a tanulságait, mindeközben felkészülni arra, ami utána vár rám. Ami ezerszer durvább menet.

Első zenekara, a Dorothy’s Legs koncertjén

És mi jön legközelebb?

A Badics Ákos rendezte Űrpiknik című film bemutatója év vége felé. Utópisztikus, mesés, lírai alkotás. Tehetséges, kreatív emberek dolgoztak rajta kevés pénzből. És régóta csúszik egy Hedda Gabler rendezésem az egyetemen, most még ezen is pörgök.

Nyitókép: Walters Lili, fotó: Heisler Zsófi