Amikor az emberről – egy bizonyos életkorban – megjelenik egy könyv, annak valamelyest ki kell elégítenie a közönség kíváncsiságát, amely néha titkokat, pletykákat szeretne tudni – jegyezte meg Molnár Piroska. A színésznő hozzátette: Bíró Kriszta kolléganőjével egyetértettek abban, hogy a magánéletéről csak annyit árulnak el, amennyit nem lehet eltitkolni.

A könyvet író Bíró Kriszta Sándor Erzsi kérdésére hangsúlyozta: bár szokott írni, nem újságíró, kolléganőként kérdezte Molnár Piroskát. „Engem – ha szabad így fogalmaznom – gyermeki kíváncsiság vezérelt. Piroska személyisége érdekelt, és tudtam, hogy nagyon sokat fogok tanulni.”

Az első beszélgetésük 2019 májusában volt, az utolsó idén januárban. „Krisztával dolgoztunk együtt, mint kolléga és mint írónő sem volt ismeretlen számomra. Mondhatnám, azelőtt is barátnők voltunk, hiszen egy kolléganő olyan közel áll hozzám, akár egy testvér.”

Schell Judit és Molnár Piroska a Thália Színház BoeingBoeing – Leszállás Párizsban című előadásán
Fotó: Kállai-Tóth Anett

A kimaradt-e valami fontos a könyvből kérdésre Molnár Piroska egy történettel felelt. „Keserü Ilona festőművész egy kiállítására összeírta azoknak az embereknek a nevét, akikkel valaha munkakapcsolatba került. Én is rajta voltam a listán, mert az egyik előadásomhoz díszletet és jelmezt tervezett. Egy könyvben nyilván nem ismételhettem meg ezt a gesztust, mégis úgy érzem: ebben akkor minden benne volt.”

A Nemzet Színésze beszélt arról is, fontosnak tartja, hogy az alkotók tisztában legyenek az előttük járó nemzedék értékeivel. „Sokszor kérdezik tőlem, hogy vannak-e a mai fiatalok között olyan színészek, mint Sinkovits Imre? Mindig azt felelem, hogy persze, például László Zsolt. Csak ők már a mai kornak megfelelő művészek.”

Molnár Piroska megidézte a számára meghatározó mestereket, alkotókat is. „Ascher Tamás, Babarczy László és Zsámbéki Gábor nélkül nem lennék az, aki.”  Zsámbéki Gábor a könyvhöz írt személyes hangvételű sorokat. „A hídon jöttünk át kocsival, és arról beszélgettünk, milyen felfordulás szokott lenni a színházakban, mikor kikerül egy új darab szereposztása; kevés öröm, sok sértődés, düh, gyűlölködés, azonnali felmondások. – Én a férfi szerepekre is irigykedni szoktam – mondta Piroska a hátsó ülésről. A sok évtized alatt, amelyet különböző együtteseknél együtt töltöttünk soha senkit sem ismertem, a szakma megszállottjai között sem, aki életének minden pillanatában annyira a színházat helyezte volna minden elé, mint ő.”

Farkas Tamás portréja Molnár Piroskáról (1973)
Forrás: Magyar Fotográfiai Múzeum

A színésznő hozzátette: Ascherrel eleinte furcsa volt a kapcsolata, mert volt egy dacosabb korszaka. „Kicsit későn vettem észre, hogy értem haragszik, nem ellenem.”

Sándor Erzsi felidézte a történetet, amikor Molnár Piroska felhívta Babarczy Lászlót azzal, hogy szabad, szívesen dolgozna, mire a kaposvári igazgató azt felelte, hogy megbeszéli a művészeti tanáccsal és visszahívja. „Ezt én értettem és elfogadtam, hiszen én nem Babarczyhoz szerződtem, hanem egy társulathoz. Régen egy társulatban pontosan tudták, hogy egy-egy színésznek milyen szerepet, lehetőséget kell biztosítani az előrelépéshez, fejlődéséhez. Társulatot fejlesztettek, és mindenre kiterjedt a figyelmük. Eszembe se jutott szerepet kérni, bíztam bennük; pontosan tudták, hogy nekem mire van szükségem.”

Önző, ronda, magabiztos kis dög voltam – jegyezte meg keményen a kötetben fiatalkori önmagáról. „30 éves korom körül megváltoztam. Kaposváron olyan környezetbe kerültem, ahol rávilágítottak arra, hogy ez a „ki ha én nem” hozzáállás nem visz előbbre. Szerencsém volt, fogták a kezemet.”

Osztályfőnökéről, színészmesterség tanáráról is mesélt. „Drágáim” – mondta nekünk Pártos Géza – „a színészben minden emberi tulajdonságnak meg kell lennie, és éppen azt erősíti fel magában, amit a szerep megkíván”. Hozzáfűzte: nem szereti, ha civilben színészies viselkedésen kapja magát, bár néha elkerülhetetlen.

Molnár Piroska beszélt arról is, hogy soha nem vágyott arra, hogy rendezzen. „Nekem ahhoz nincs elég fantáziám, türelmetlen is vagyok.”  Meglátása szerint alapvetően kétféle rendező létezik. „Van olyan, aki úgy indul neki egy előadás létrehozásának, hogy megnézi, mi jön ösztönösen a színészekből. Van elképzelése, de hagyja, hogy a színészek meglátásai is érvényesüljenek. És van a „kottás rendező”, aki pontos elképzeléssel érkezik, és azt a kottát kell elénekelni. Egy próbán lehet, sőt kötelező rossznak lenni. Ki kell próbálni ezerféle változatot, aztán ezekből kikeverni azt a színt, amit színpadra viszel. De ha eleve megadják nekem, hogy középlila legyen, azon már nem nagyon van mit kevergetni.”

A színésznő rendszeresen jár színházba nézőként is. „Engem nem zavar, ha aznap este nem sikerül igazán egy előadás. Kizárólag az bánt, ha tehetségtelenséget látok. Megesik, hogy nem megy. Ma nem szállt le az Isten. Hát nem szállt le, majd eljövök máskor.”

Színészet tanítására soha nem vállalkozott, szép beszédet viszont oktatott. „Akkor is bajban vagyok, ha egy kolléga tanácsot kér. Azt mondom: én így csinálnám. De neki úgy kell csinálnia, ahogyan ő a legjobban tudja.” A színésznő úgy vélte: „a pálya annyit ad vissza, amennyit te beleadsz. Se többet, se kevesebbet. Ne várd, hogy visszaadjon mindent, ha te nem adtál bele mindent, csak olyan fél kézzel.”

Bíró Kriszta beszélt arról, hogy mit tanult Molnár Piroskától az elmúlt másfél évben. „Piroska mindig tartalmasan tölti az idejét. Kíváncsi, élményeket gyűjt, van benne egy erős odafordulás az elesettek felé. Rám jellemző – bár ahogyan öregszem, már kopik ki belőlem – az akarás. Nem kell annyira akarni, és akkor lesz. Ez az egyik tapasztalat. Üdítő volt, ahogyan Piroska magától értetődőnek tekintett minden szakmai nehézséget. Ez egy út, és ha elénk kerül egy hegy, akkor arra fel kell mászni, majd a túloldalon lejönni. Nagyon érdekes, hogy mennyire különbözünk. Én érzelmes vagyok, néha áradó, infantilis, Piroska szenvedélyes, ugyanakkor nagyon fegyelmezett. Ez is példaértékű.”

Végül nézzük, miként látta Babarczy László Molnár Piroskát. „Voltak hajas babák, voltak olyanok, amelyek pislogni tudtak, sőt még olyanok is, amelyek beszélni. De ezek mind igen drága jószágok voltak. A szegényebbeknek textilbaba jutott, amit abban az időben egyszerűen rongybabának hívtak. A rongybabák legszebbike a Lencsibaba volt. Hatalmas, kíváncsi szemekkel, kerek, pirospozsgás arccal egyszerre volt bájos és mókás is. Pont olyan, mint a kezdő főiskolás Molnár Piroska, ezért el is neveztem őt Lencsibabának. Egyáltalán nem haragudott meg érte. Azóta hatvan évet töltöttünk többé-kevésbé együtt. Volt színészem, munkatársam, múzsám, és mindvégig barátom.

Fotó: MTI/Kovács Attila

Ebből a könyvből, melyet ő diktált, kiderül, milyen okos, milyen művelt, milyen tárgyilagos, és annak ellenére, hogy időközben elért mindent, amit egy színésznő elérhet Magyarországon, nem található a szövegben semmi öntömjénezés, affektálás, sztárallűr, minden szava szigorúan tárgyilagos. És amennyire meg tudom ítélni, igaz. Piroska Kaposváron eljátszotta Szophoklész Oidipuszában Iokaszté szerepét, majd ugyanott 1-2 szezonnal később a Csárdáskirálynőben Cecíliát. Természetesen mindkettőt nagyon sikeresen. Van nekünk egy olyan színésznőnk, aki egyaránt rendelkezik Jászai Mari és Honthy Hanna képességeivel. És persze ha belegondolunk, akkor még sok minden mással, aminek az elemzéséhez egy újabb könyvet kéne írni. Ha lenne olyan szakmai közíró, aki képes erre. Tehát van a nemzetnek egy csodálatos színésznője, aki, most hadd legyek szerénytelen, hatvan éve, és amíg majd az eszemet tudom, az én Lencsibabám.”

Nyitókép: MTI/Kallos Bea