A Modem belső udvarában Gergye Krisztián társulata és vendégművészei performanszával vette a fesztivál kezdetét. A táncosok összpontosítása, a kiállítás ihlető gazdagsága a szabadság-elrendeltetettség diskurzushoz adott egy újabb fejezetet. Mintha erre találták volna ki ezt a teret (ez feltehetően így is van). A társulattal gyakran együtt dolgozó Ágensnek, illetve a két énekesnek köszönhetően a zenének itt már nemcsak hullámai voltak, amelyek vitték az előadást, hanem a hang testté lett, amire fizikailag lehet támaszkodni. Már az színház, ahogy Ágens a ?helyéről? ? mélyen (hátul) középen ? figyeli a táncosokat, az erőteret: szemszínház. A társulat színesen, sokat mondóan mutat fel pillanatokat, szándékokat, következményeket, bár Gergye Krisztián táncosként mindig rettenetes nehézség elé állítja a társulatot azzal, hogy ő az erőnek és a finomságnak nem emberi elegyével dolgozik ? most is mindenkit letáncolt, mint Oszvald Marika.
A szerény fesztiválmegnyitó (tulajdonképpen szimpatikus, hogy az öntömjénre nem jutott füst) után a színház mögötti drámatagozatos Ady Gimnázium diákjai adták elő egy diák szerzőpáros darabját. Amolyan Lécci fordulj el, még küzdök a textillel-igyekezetet láthatott a közönség. Érdekes volt figyelni ? és dehogy az összevetés szándékával mondom, hanem az embernek óhatatlanul eszébe jut, ha egy nap látja ? miként dolgozik hat ember együtt másként: Virág Melinda Szájbanforgó című előadásában a játszók gesztusainak olyan ereje van, amilyen csak erős befelé figyelésből, hallgatásból épül. Ezt nem is várjuk el kamaszoktól.
Az első nap legnagyobb méretű előadása a Halotti pompa. A karácsonyi készülődés mögött, (a felszín) alatt nagy a rendetlenség: a bábtestből kiszáll a lélek, ebben, ahogy azt Vidnyánszkytól megszoktuk, benne van a kritikátlan rovarlétünk mechanikája, a Sztálin-ikonográfia (miként végül a nagy bálvány megfeküdt), Jézus két átszögelt keze és még annyi minden más, hogy annak taglalásával mondatokat kellene írni, sokat. De van ennek a figurának valami Spejbl és Hurvinyek-es esetlensége ? ami szöget üt az ember fejébe: vajon jelent-e valamit, hogy szinte már tenyér sincs, csak tátongó hatalmas luk ? és ettől annyira nehéz beleereszkedni a nézőnek a szertatásszínházba.
A másik nehézség a humor alig bírható hiánya, ezt váltja meg Pál István Szalonna zenei jelenléte: amikor megszólal a zene, azonnal kinyílik a koporsónk fedele ? ekként, ahogy elhallgat, visszacsukódik ránk. Az előadásban a színészek a kép részeiként közreműködnek ? sajátos bábszerepek ezek: különösen az anya és az apa; illetve az előadás során ők mintha Máriává és valami erőtlen istenné alakulnának ? minthogy a szertartásszínházban a koncepció személytelensége a játszók legnehezebb terhe. Végül túlleszünk kasza-nyárs készítésen (a korábbi képet jószívvel ajánlom a nyelvben menő felmenőket kutatóknak: az áldozat a kaszába ült), Mária-szobor törésen, sín-szteppen, homlokokra felnyalt Dávid-csillagocskákon, és még többtucat jelentős kulturális és történeti utaláson, amely kisebb rendszereket alkot ugyan, de ahhoz, hogy mindez összeálljon, vagy a fonal volt rövid, amire felfűződött az előadás, vagy az odahordott fájdalom volt befogadhatatlanul sok.
Az esti Fédra Fitnessben nagy erejű humorral építik az alkotók a reflektív, új-szertartásszínházat (nemcsak beemelik a rítusokat, hanem bátran hozzájuk nyúlnak ? értőn idézve játszanak velük): lenyűgöző őszinteséggel dolgoznak a színészek. Ennek a fajta színészi aktivitásnak a személyessége azonnal közelebb keríti a nézőt a maga szerepéhez: ?A néző nyilvánvalóan nemcsak megfigyelő, aki csak nézi, hogy mi történik, hanem a játékban résztvevőként része a játéknak.?
