A szakmai beszélgetést az előző napi versenyprogram előadásairól Lévai Balázs vezette de mit is mondtál, hogy hol játszol? jelleggel. Némi beszélgetés is kibontakozott aztán. Így a legérdekesebb az volt, amikor a válogató, Karsai György megérkezett egy szakmai út miatt késve, és bocsánatot kért az öltözékéért. Nem élek vissza a helyzetemmel, nem mondom meg, mit viselt.
A délután első előadását, Pintér Béla Parasztoperáját a kaposvári harmadéves hallgatóknak rendezte Mohácsi János, Kovács Márton és nagyhatású népi zenekara pedig igazította talpuk alá a valót. Tekintettel arra, hogy az előző mondatban csak magukért beszélő tények, illetve márkák szerepelnek, és nekem már úgysem hiszi el senki, hogy istentelen jó volt, nem is mondom.
A nyíregyházi Kasimir és Karoline pedig rendkívüli tanulsággal szolgált arra, hogy a néző sem adhatja fel. Az előadást majdnem taccsra tette a díszletkoncepció. Az emelkedő nézőtérrel szemben szinte tükörképként állt a színpad - ott azonban piros retrószékeken ültek a szereplők elszórva. Más nem jut eszembe, talán így akarták megértetni velünk, hogy tükörbe nézünk, de ezt mi vettük volna ebből az előadásból akkor is, ha egy olyan térbe helyezik, ahol lehet játszani, mert a társas-magány megjelenítése első ránézésre persze remek volt így, hogy mindenki bent ücsörgött szeparáltan, de az öltözéken és a pár kurta megnyilvánuláson kívül élettelenek maradtak a nem szereplő szereplők, a díszlet részévé váltak. Hiába is mozgatta meg őket a rendező időnként (nyilván nem csak a nagyokos néző veszi ezt észre) - mert ettől még nem lett valós figura közülük egy sem az eredeti szereplőkön kívül. Az írott darabot azonban szövegszerűen is életre lehelték - alapos munkával. Ezért meggyőződésem, hogy a kezdeti kalibrációs-, ritmusproblémák, vákuumküzdelmek a tér ilyen jellegű képtelensége miatt voltak. És ezt a közönség is érzékelte (ami persze nem bizonyít semmit).
A színészek a dramaturggal, Faragó Zsuzsával - és nyilván a rendező, Forgács Péter is: de hát ő volt az is, aki ilyen helyzetbe hozta a színészeket - egyszer csak (nekem majdnem a felénél történt meg, lecke arcátlan lustaságomról) kiemelték innen az egészet, el tudtam felejteni a térben leginkább látványilag ücsörgő színészek céltalanságának bénító hatását. Végre megláttam magam a tükörben. A napi sajtóból ismert közhangulat-mondatok aztán nem hiányoztak, mert Ödön von Horváth szövegénél semmivel nem mondtak többet, még akkor sem, ha ismerősebbek voltak - amolyan betétként elordítottak a szereplők egy-egy mondatot - de akkor már velük voltam. Nagyon. Ha így elvisz egy előadás, az általam problémásnak tartott dolog valójában nem érdekel, csak fecsegek róla, hogy maradjon még velem.
 |
| Szatír |
Gergye Krisztiánék Szatírjára még ebben a boldogságban érkeztem, ami nézőként igen helytelen. Ám egy pillanat alatt elfelejtettem az előzőt (lám, lám), mert jött egy másik. Ilyen erősen érzéki, színházi zenét (Alfred Schnittke) ambiciózus ember választ, ha elérkezett a pillanat. A szatirikus előadás hozta a formát és a tartalmat az elváráshoz. Ami a korábbi Szatír-előadás kapcsán eszembe sem jutott, itt nagyon hamar: magamra tudtam vonatkoztatni ezeket a létezés szélén bujkáló figurákat.
A Hű, de messze van Petuski! ugyancsak csodálatra méltó előadás volt - értettem, éreztem, élveztem, de tudom, ebben több volt - nekem itt ütött vissza, hogy az ember szükségszerűen kívánja a rosszat, hogy üzembiztosan működjön. Az éjjel egykor véget érő hoppartos Szörprájzparti az ügyes anyaggal, a formai érdekességével, a bámulatos színészekkel tartotta az egész nap már sokat megélt közönségben a lelket, sőt a lelkesedést. Az előadás második fele amolyan közönségbevonós színház volt, amit nem szoktunk szeretni, de most a játszók a közvetlenségükkel a kezdetektől fogva puhítottak minket. Pácban voltunk, én már attól féltem, hogy a Nyúlnak - Polgár Csabának még fejen is állok, ha szépen megkér.
