Aki emlékszik még Cassandra Wilson nyolcvanas évekbeli lemezeire, például a legelsőre, melyen a nagy Grachan Moncur III harsonázott, hiszen a jazzben sincsenek mindenütt generációs szakadékok, tudhatja, hogy az énekesnő már a pályája elején is szívesen rúgta fel a szabályokat, s olyan stílusban tolmácsolta a többnyire saját szerzeményeket, mely azóta is egyedülálló a jazzpiacon. A búgó alt, a melengető, de sohasem szirupos énektechnika és a különleges orgánum ehhez persze kevés volna. Ami a Wilson-számokat igazán egyedivé teszi, az a hangsúlyok váratlan el- vagy áthelyezése, a hajlítások szokatlan volta, s egy ekképp kialakult egészen páratlanul személyes énekritmika, mellyel a feldolgozásokban is merészen él. Sőt, stiláris szempontból elsősorban a feldolgozásokat érdemes meghallgatni tőle, hiszen azokon érzékelhető a legjobban, mit jelent nála a szabályok áthágása, a súlyponteltolás és a dalok gyengéd belekényszerítése a wilsoni keretekbe. Olyan társtalan deklamálás az övé, mely lemezeinek egyes recenzenseit arra indította, hogy előadásait modorossággal vádolják, holott sokkal inkább arról van szó, hogy Wilson már fiatalon kidolgozta sajátos módszerét, s ehhez némi finomítással ma is ragaszkodik.
Amit T.M. populárisnak mond, az nem más, mint a jazz kifejezés tartalmi tágítása, egy műfaj jelentéstartományának újradefiniálása a stúdiókban és a színpadon. Annak, akit érdekelnek a legmodernebb jazzirányzatok, számolnia kell vele, hogy a korábbinál nagyobb erővel jelennek meg bennük a populáris zenei regiszter jazzben szokatlan elemei. Cassandra Wilson első albumain a beatbox és a hip-hop hatása mutatható ki elsősorban, míg a Blue Note kiadóhoz való átszerződése után, vagyis a második pályaszakaszban megerősödött lemezein a blues és a bluegrass jelenléte. Ugyanakkor mai hangszereléseiből se hiányoznak az urbánus groove-ok. Ezek részben visszakötik új lemezeit a húsz évvel ezelőtti M-Base korszakhoz, amikor még inkább azt lehetett volna jósolni, hogy Wilson az ezredforduló egyik legjelentékenyebb avantgarde jazzénekesnője lesz.
Nem így lett. A nagyhírű lemezcég jelenlegi kiadói politikájába nem is illene bele a teljes formabontás, vagy a művészi lázadás egyéb, esetleg még radikálisabb formája. Cassandra Wilson nem járhatta tovább az M-Base szárnyai alatt megkezdett útját, hanem ismét ki kellett találnia magát. Megszületett tehát az új Cassandra, a gyakran populárisnak ható énekesnő, aki a Mississippi deltájának blues- és country-hagyományait hasonítja át, de attól se riad vissza, hogy popdalokat (ha nem is a legpopulárisabbakat) jazzesítsen. Újabb lemezei voltaképpen kollázsok, de mindig megmarad a konvencionális jazzhatárokon belül. Épp ez az, ami bizonyos követőitől elválasztja. Albumai nem is remélhetnek olyasfajta népszerűséget, mint Norah Jones-éi.
A mindig mértéktartó Babalola Wilson legújabb műsorának afro ízeit kevergeti. Nem mindegyik számban kapott fontos szerepet, de a hangverseny végén eljátszott Arerében, melynek társszerzője, háttérénekesként is bemutatkozott. A zenekarban Reginald Veal a szürke eminenciás. Tökéletesen érti Cassandra Wilsont, és pompás a soundja. A moderato részekben játszott dallamai a zene lírizmusát erősítették, de swinges muzsikusnak is elsőrangú.
A kvintett leggyengébb láncszeme a fiatal Jonathan Batiste zongorista. Játéka szólistaként is sematikusnak hat ebben a zenei közegben, s az énekesnő érezhetően nem rá, hanem a gitáros Marvin Sewellre építette számait. Az amúgy muzikális Sewell a zenekar legvitathatóbb szerepét vitte. Leginkább elektromos gitárokon dolgozott, biztosítva az egyes dalok country-, blues- vagy rock-alaptónusát, de felettébb kérdéses, illik-e a domináns elektromos gitár ebbe a minimalista hangszerelésbe. Többször az volt a hallgató benyomása, hogy egy tangóharmonika és egy szordínós trombita megfelelőbb hangszerválasztás lett volna, legalábbis a szólókhoz. Igen furcsán hatott a gitár például a Caravanben vagy Bonfa Manha de Carnavaljában, melyet az énekesnő angolul, nem az eredeti szöveggel adott elő.
Hanns Eisler a modern zene betegségeiről beszélve két jellegzetes tünetet említ, a túlfűtöttséget és a túlzott hidegséget. A színpadon fellépő Cassandra Wilson elkerüli e veszélyeket, s nem dominálja túl az előadást. Amikor nem énekel, diszkréten a háttérbe vonul. A hangverseny kompakt, mindenki pontosan ismeri a szerepét, a véletlennek itt nincs tere. Jól felépített előadás, ahol a közönség se túlságosan bevonva, se kirekesztve nem érzi magát. S valahányszor Cassandra Wilson a mikrofonhoz lép és énekelni kezd, a fausti varázskört is meghúzza. Lehet, hogy a hangjával még szellemeket is képes volna megidézni.
Cassandra Wilson hangversenye, 2009. november 5. 19:30 Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Km.: Cassandra Wilson (ének), Jonathan Batiste (zongora), Marvin Sewell (gitár), Reginald Veal (bőgő), Herlin Riley (dob), Lekan Babalola (ütőhangszerek)
