Varázslat a kihasított térben – Beszélgetés Sarkadi Bence marionettművésszel

Hogyan kerültél te az utcára?

2004-ben fejeztem be a Budapest Bábszínházban a bábszínészképző stúdiót. Akkor már négy-öt éve foglalkoztam marionettel. Volt néhány bábom, néhány etűdöm, és egy volt iskolatársam meghívott Görögországba, hogy egy amatőr bábtársulatnak segítsek a marionettjátékban. Kimentem Thesszalonikibe, dolgoztam velük két-három hétig, és miután vége lett ennek a munkának, még maradtam. Megtetszett az a világ, és arra gondoltam, kipróbálom magam az utcai játékban. Egy napon odajött hozzám valaki, bemutatkozott, és elmondta, hogy fesztiválszervező, van egy fesztiválja a közelben, és feltette a kérdést, nincs-e kedvem ott is játszani. Volt.

Neked bejött az utca, de te is bejöttél az utcának?

Arra nagyon hamar rá kellett jönnöm, hogy amit addig tanultam, semmit nem ér az utcán. Az egy teljesen más világ, ott a művészi teljesítmény önmagában semmit nem garantál: legalább annyira fontos, hogyan prezentálod magad. Nemrég tartottam a Budapest Bábszínház Abstract Fesztiváljához kapcsolódó konferencián egy előadást, aminek az volt a címe: A kihasított tér. Arról szólt, hogyan kell kihasítani az utcaművésznek az utcából a saját színpadterét, azaz hogyan kell megállítani, megfogni és ott-tartani a közönséget, mert egy-egy utcafesztiválon rengeteg a fellépő,többnyire akrobaták, zsonglőrök, bűvészek, bohócok és zenészek vannak, a bábos mindenhol kuriózumnak számít. Iszonyú nagy a verseny, mert egy sarokkal arrébb már valaki más csinálja a maga műsorát, tehát meg kell küzdeni a nézőkért. Ennek vannak technikái, ezeket meg lehet tanulni, de nem intézményes keretek között, hanem saját tapasztalatokból, vagy úgy, hogy másokat figyelsz munka közben.

Két előadásod van, a korosztályfüggetlen Világjáró marionettek és a tematikája miatt felnőtteknek ajánlott Pados mesék. Mindkettő jó cím, mert rugalmas, tényleg bármi belefér, akár úgy is, hogy a cím marad, de néhány évvel később már egészen mást játszol.

Ez pontosan így van. A Világjáró marionettek – a magyar címét Pályi Jánosnak köszönhetem, az angolt, a The Budapest Marionettest pedig egy ausztrál fesztiválszervezőnek – 15 éve fut, és eközben valóban rengeteget változott. Az alap a görögországi verzió volt, de ahogy újabb és újabb bábokat csináltam, úgy kerültek ki régebbi jelenetek, és jöttek a helyükre újak. Az is folyamatosan alakult, milyen hosszú legyen. A tapasztalat azt mutatja, harminc perc működik, és ott kell abbahagyni, ahol a közönség úgy érzi, még szeretné nézni az előadást, nem pedig ott, ahol bravózni kezd.

Hogyan választod ki a repertoárból az aktuális harminc perc tartalmát?

Számít, hogy mi az aktuális kedvencem, mik a legkülönlegesebb bábok, és persze az is fontos, hogy illjenek egymáshoz, hogy az etűdökből kirajzolódjon egy ív.

Mindkét előadás meghívást kapott Charleville-Mézières-be, a világ egyik, ha nem a legfontosabb bábfesztiváljára. A Pados meséknek ott volt a hivatalos bemutatója, de előtte körbejártad a magyarországi bábszínházakat, és mint az angolszász profi, üzleti színházi világban, amolyan preview-kon csiszoltad ki az előadást. Ez egyedülállónak számít bábos körökben?

Szerintem igen, bevallom, én ilyenről még nem hallottam. Maga az előadás ötlete a pandémia alatt fogant meg, bár jóval korábbi a mag. Még a bábstúdióban, Lengyel Pállal foglalkoztunk majdnem egy évig olyan egyszemélyes etűdökkel, amelyek helyszíne egy pad volt. Valahogy akkor beakadt, és talán 2017-ben csináltam is egy jelenetet, ami egy padon zajlott. 2020 tavaszán ezt kezdtük gyúrni Szigeti Balázs barátommal, örök kollégámmal, akivel tíz éve találjuk ki közösen az előadásokat. Az enyém a bábos és a technikai rész, ő a dramaturgiai és a rendezői külső szem. Azért működünk ennyire jól, mert míg én azonnal a praktikus dolgokon kezdek agyalni, ő nem bábosként mer a dobozon kívül gondolkodni.

Elkészültek a jelenetek, kialakult egy ív, gyakorlatilag készen volt a Pados mesék, de csak otthon, a szobában vagy a műhelyben tudtam játszani. Charleville-be viszont, ahova már korábban meghívtak, nem akartam úgy elmenni, hogy nem próbálom ki közönséggel az előadást. Ahogy lazultak a szabályok, megkerestem az összes magyarországi bábszínházat. Arra kértem őket, adjanak lehetőséget, hogy akár csak zárt körben, a társulatnak, vagy ha már mód van rá, nyilvános közönségnek, de ingyen és bérmentve eljátszom a Pados meséket, mert nekem tesznek szívességet. Az összes itthoni bábszínház igent mondott, ami elképesztően nagy segítséget jelentett, aztán voltak fesztiválok is, úgyhogy mire elmentem Franciaországba, már 15 előadást lejátszottam, és azokból a tapasztalatokból tudtunk építkezni.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy Charleville a csúcs, pláne két produkcióval a főprogramban, onnan nem nagyon van feljebb. Amikor 2021-ben mindkét előadást lejátszottad, mit éreztél?

A két előadást hatszor játszottam, és amikor az utolsónak is vége lett, az futott át rajtam, hogyan és hova tovább. Persze, mindig van mit csinálni, jönnek új ötletek, de ebben a szakmában tényleg mindenki arról álmodik, hogy Charleville-ben a főprogramban lép fel. (A főprogram meghívásos, a legjobbak szemléje. Az off program a verseny, amelynek fődíja a főprogramban való fellépés. Emellett a kisváros minden utcaszegletében bábosok versenyeznek a figyelemért és remélik az áttörést.  – a szerk.) Nekem ez ráadásul két produkcióval sikerült, amelyek közülük az egyik abszolút utcai előadás, ami a szabály szerint csak offban mehetett volna, de azt is a főprogramban, beltérben játszottam, egy aukciós házban. (A nem színházi terekben is profi technikát biztosítanak a szervezők. – a szerk.) Gyönyörű tér volt, de oszlopok nehezítették a játékot, körülöttünk többszáz éves bútorok álltak, szóval összességében nagyon izgalmas helyszín volt, de ebből is ki kellett hasítani a teret, hogy ott ne színházat, hanem utcaszínházat csináljak. Bejött a közönség, fel kellett oldani őket, meg kellett teremteni az utca laza hangulatát – és mindezt 2021-ben, amikor még mindenki maszkban ült. Irgalmatlan kihívás volt, de sikerült. Akkor éreztem azt, hogy itt a csúcs, és egy kicsit el is keseredtem, mert nem láttam a következő nagy célt.

2022-re viszont érkezett onnan egy újabb meghívás, nem is akármilyen.

Igen, a „best of” fesztiválra, amelynek a neve Temps d’M, ahol nincs off program. 2020-ban hat előadást hívtak meg az egész világból. 2022-ben már többet, olyan 15 körülit. Ehhez képest a kétévenkénti Festival Mondialon 100 főprogramos, 500 offos és megszámlálhatatlan off-off-os előadás van. 2020-ban ugyanitt voltam a Világjáró marionettekkel, egy évvel később jött hozzá a Pados mesék a Festival Mondialon, 2022-ben pedig felkértek „super guest”-nek. Ez egy kéthetes alkotói rezidenciát jelentett mindenféle megkötés nélkül – mindössze annyi volt a feladatom, hogy csináljak valamit, és azt mutassam be a szakmai közönségnek. Elolvastam a levelet, és kis túlzással azonnal lementem a műhelybe.

Mert annyira felspannolt, vagy mert annyira megijesztett a levél tartalma?

Azt éreztem, itt valami egészen elképesztőt kell alkotni. Persze, az állt a meghívásban, nincs elvárás, nem kell nagy truvájt mutatni, de a marionett olyan, hogy két hét alatt nagyjából egy masnit köt az ember a zsinórra. Maximalista vagyok, és az volt bennem, hogy ha engem erre a rezidenciára meghívnak, nagyon oda kell rakni magam. Elkezdtem gondolkodni, és beugrott egy etűd, amit 2018-ban a színművészetin csináltam a bábszínész osztállyal. Ebben tizenketten mozgattak két marionettet úgy, hogy folyamatosan vették át egymástól a zsinórokat. Miközben dolgoztam velük, folyamatosan az mocorgott bennem, milyen szép lenne egyedül megcsinálni valami olyat, hogy a báb lent mozog, fönt viszont valami teljesen más történik, és már-már érthetetlen a fönti varázslás és a lenti szabályos mozdulatok kapcsolata. Itt volt az idő, hogy kidolgozzam.

Hosszan kísérleteztem, ennek a végeredménye pedig egy „bábgép” lett, amire rá tud csatlakozni egy marionett. Az etűd valójában annyi, hogy a klasszikus technikával mozgatott marionett zsinórjai egyenként átvándorolnak a keresztről a gépre úgy, hogy közben a báb nem szűnik meg mozogni. Balázzsal pedig egy sztorit is tettünk köré.

A rezidencia egyetlen kötöttséggel járt: kaptam magam mellé egy alkotótársat, aki tulajdonképpen zsákbamacska volt. Bár jelezhettem, milyen területről érkezzen, de konkrétan nem nevezhettem meg, kivel szeretnék dolgozni. Végiggondoltam, hogy a bemutató előtti utolsó két hétben melyik az a művészeti ág, amelyik érdemben tud hozzátenni az addig elkészültekhez. Így jutottam el a zenéhez, és így hoztak össze a charleville-iek Iliya Magalnykkal, egy izraeli harmonikaművésszel. Miközben készítettem a szerkezeteket, sokat zoomoltunk és beszélgettünk a zenéről. Azt pontosan tudtam, hogy a finálé melyik Piazzolla-zenére legyen, de a tízperces darab többi nyolc percét Iliyára bíztam. Nem ismertem korábban a zenei világát, annyit tudtam róla, hogy magasan jegyzett zenész. Persze, benne volt a pakliban, hogy majd valami olyat hoz, ami nem az én világom – mert a franciaországi találkozásunkig meg sem mutatta nekem a szerzeményeket –, de arra is azt mondtam volna, hogy rendben van, mert a munka a közös alkotásról szólt. Végül az összes kételyem eloszlott, és minden tekintetben elképesztő összhangban dolgoztunk.

Mi történt ezzel az etűddel azóta, hogy bemutattátok Charleville-ben?

Egy tavaszi külföldi meghívás sajnos meghiúsult, de június 30-án a Magyar Zene Háza előtt, a Bábművészeti Világtalálkozó zárónapján előadjuk. Ez azért is különösen izgalmas, mert azóta nem találkoztunk Iliyával, mi több, én a gépet, a bábot se vettem elő, úgyhogy hamarosan elkezdem a gyakorlást.

A többi bábbal kell gyakorolnod, vagy annyi a fellépésed, hogy minden a kezedben van?

Csak úgy bábozgatni nem veszem őket elő, mert játszom annyit, hogy nem kell gyakorolnom, ennek ellenére elég gyakran a kezembe kerülnek. Folyamatos átpakolásban vagyok, mert van, ahova a Világjáró marionettek megy, van, ahova a Pados mesék, és van, ahova mindkettő. Aztán van, ahova kocsival, van, ahova repülővel utazom, és a műsor hosszától is függ, hány bábot viszek. Állandó a listakészítés, az ellenőrzés, a logisztika a nyár végéig, amíg tart a fesztiválszezon, aztán októberben egy hónapot tanítok Charleville-ben az egyetemen, és így lesz kerek a szezon.

Szakmailag kielégületlen lennél, ha nem tanítanál?

Igen, ez középiskolás koromtól az életem része. A bölcsészkaron angol szakra jártam, közben továbbra is tanítottam, majd lediplomáztam, ledoktoráltam, közben rátaláltam a drámapedagógiára és jártam a bábszínészképzőbe. Amikor feladtam az egyetemi létet, és komolyan kezdtem a bábbal foglalkozni, rögtön elkezdtek hívni workshopot tartani – nemcsak bábosakat, hanem időnként improvizációsakat is. Tehát a játék mellett szerencsére sosem kellett feladnom a tanítást.

És ebben a műfajban is a legjobbak hívnak, a białystoki akadémia, a charleville-i egyetem. Mi van még azon a képzeletbeli bakancslistán, amit huszonévesen írtál?

Nem tudom, azt hiszem, huszonévesen nem képzeltem el ilyen merész dolgokat. Vannak nagyon jó fesztiválok, ahova még el szeretnék, és gondolom, el is fogok menni. Vannak még jó egyetemek is, ahol tanítani szeretnék. És van egy állandó vágyam: hogy sokat játszhassak itthon. Ez idén nyáron a Színházi Olimpiának és a Bondorónak köszönhetően teljesül. Remélem, lesz még ilyen szezon a jövőben.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu