 |
Ilyen csodás moziélmény nélkül nem is lenne hiteles A leleményes Hugo ? hiszen a film szerelmi vallomás a mozi iránt. Hugo, a pályaudvar óráit szerelgető és működtető árva kisfiú a korábbi, boldogabb életéből hátramaradt egyetlen tárgyat, egy apjáról rámaradt automatont (gépembert) javítgat, hogy aztán kiderüljön: a gépet maga Georges Méli?s építette. Méli?s, az Utazás a Holdba című némafilm készítője a filmipar forradalmasítója volt ? nélküle speciel 3D-s mozi sem létezne ?: ő volt az első, aki kitalált történeteket vitt a vászonra, aki speciális effekteket használt, és aki filmstúdiót épített. Ezzel a szállal pedig a konkrét cselekmény ? az automaton működőképessé tétele Méli?s nevelt lányának segítségével ? mellett remek alkalom adódik a mozi (és ezzel együtt tulajdonképpen a képzelőerőt fejlesztő minden művészet) dicsőítésére. Scorsese ezt a lehető legszebben valósítja meg. Nem csak kimondja, hogy a filmezés varázslat (Méli?s szakmája bűvész volt, s valóban annak trükkjeit használta a stúdióban), nemcsak remekül megvalósított utalásokat helyez el a filmben például a Felhőkarcoló szerelem című némafilm világhírű, óramutatón kapaszkodós jelenetére, de sikerrel hívja elő a nézőből ugyanazt az élményt, amelyet a világ első filmje okozott: a Lumi?re-testvérek mozgóképén a vonat vágtatott el a kamera mellett, a közönség pedig az anekdota szerint sikoltva próbált elugrani az útjából. Az érzés Scorsese virtuóz rendezésével is ugyanez ? csak most már nem elugrani akarunk előle, hanem ellenkezőleg: elhisszük, hogy mi is belül vagyunk.
 |
És bár ehhez az élményhez a film cselekménye nem ér fel, mivel kissé kiszámítható és így nem mindig izgalmas, azért a ? Brian Selznick díjnyertes képes regényén alapuló ? történet még így is jobb, mint tíz családi kalandfilmből kilencé. Scorsese rengeteg mindent akart elmondani vele, mégsem rág a szánkba semmit: Hugo újdonsült barátnőjének könyvmolyságán keresztül finoman megfogalmazza a véleményét az olvasás, a fantázia és a szókincs fejlesztésének fontosságáról; Hugo és szinte az összes szereplő elveszettsége révén arról, hogy akkor is fontos valahová tartozni, ha különben jól megvagyunk egyedül is; sőt egy jelenetben még az élet értelmének kérdését is feszegeti (a gépszerkezetek közt felnőtt Hugo úgy gondolja, hogy ha alkatrészből nincs soha egyetlen felesleges sem, akkor tán emberből sincsen). Egyszerű, de szép gondolatok ezek, és így adagolva nincs is velük semmi baj. Pláne, hogy a szentimentalizmus is messze kerüli a filmet: mindig csak egy hajszálon múlik, hogy a legfontosabb jelenetek boldog kicsengésűek legyenek; sosem elsöprő erejű, csodás események vagy érzések jelentik a fordulópontokat. Hasonlóan visszafogottak a karakterek is: nincs koszos szegénylegény és puccos boldog kislány ? Hugo élete olyan szomorú, mint egy Dickens-hősé, de ez csak körülmény, nem ezen van a hangsúly; s a lány vagy a pályaudvar bármelyik másik figurájának élete sem ragyogó tündérmese. Tehetséggel megírt forgatókönyv ez, remek arányérzékű, biztos kezű, vérprofi és egyúttal gyermekien lelkes rendezéssel vászonra víve.
 |
Martin Scorsese filmes utalásai és konkrét filmtörténeti leckéi dacára sem a filmrajongóknak kíván kedvezni, hanem újra meg akarja szerettetni a mozizást mindenkivel. És hiszik vagy sem, sikerül is neki.
