Varázsszékláb - A VIHAR

Mindenestül színházi. A mellékszereplők ? azaz a Prospero szolgálatában álló alsóbb szellemek ? Ö. I. feliratú fekete pólót viselnek, és szorgos-pontos közreműködésükkel a műszaki gárda és a külső személyzet hírnevét öregbítik e speciális téren is. (Murányi Márta és Szathmáry Judit Nap- és Hold-öltözékű, aranyban-ezüstben allegorizáló operakettőse a színmű bujkáló elemi zeneiségének dús-ironikus felfakasztása.) Bagossy Levente úgy alakította bedíszletezett helyszínné a színpadot, mintha szinte hozzá sem nyúlt volna a natúr épített környezet feketén bólingató barátságos technikai mogorvaságához. Ignjatovic Kristina a fantasztikusnak tűnő história megfontolandó mindennapiságáról árulkodó second-hand jelmezei főleg színházi tárakból (meg a Nádasdy Ádám fordította príma szövegben is említett ?angol turkálókból?) kerültek ki; Prospero például egy elkoszolódott teátrumi függönyt kerít palástként a lehordott ruházata fölé. E függönyt valamikor zsinóron húzták, hiszen még a karikákat sem vágták ki belőle. Kevéssel a hasonló formaelvű (ugyancsak színház-matériájú, éppen ide telepített) Peer Gynt után talán nem a legszerencsésebb az ötletismétlődés ? de az elképzelés újabb variációja (nem ?színház a színházban?, hanem ?színház, színházból?) most is beválik.

Epres Attila, Csuja Imre és Király Dániel

Általában beválnak Bagossy László rendező megfontolt, türelmes, precíz számításai. Az értelmezési hagyomány és lehetséges aktualizálás egyik szélsőségének irányába sem térítette ki A vihart. A kezdéstől erőre kapó újrakezdés parabolája lett Shakespeare a közvélekedés szerinti utolsó darabja. Miranda (az érettséget, életre kész nőiséget szűziesen rejtő Törőcsik Franciska e. h.) és Ferdinand (a tudós-szemüvegtől lét és uralkodás stréberévé nem nehezedő Nagyhegyesi Zoltán e. h.) stopperrel is alig mérhető idő alatt feltámadó, pár fertályórával később már frigybe torkolló szerelme, az érzelmi naivitásnak ez a csimborasszója mintha elegendő lenne az elselejtesedett erkölcsű árulóknak, hazugoknak, bitorlóknak és a gonoszkodó léháknak is ahhoz, hogy őszinte vagy mímelt vezekléssel úgy-ahogy megjavuljanak. Az egész ügyletet kitervelő, bonyolító és elsimító Prosperónak ahhoz, hogy lestrapált optimizmusunk szerint kissé illuzórikus béketervét beteljesítve eloldja magát az időtlen mágiától, és jogos trónjára visszatérve, ismét evilági, milánói, halandó uralkodóként megkezdje ? a véget, amikor ?minden harmadik gondolata a sír lesz?.

Gyabronka József

A vihar súlyosabb jelentései mesén és játékon átszűrve érkeznek a nézőhöz. Az alkalmazott szűrők olykor kissé kiritkultak, gyengébb epizódok és butuska beírások elegyeit is át-átengedik. Elő-előfordul, hogy a színháziasság több és sekélyesebb bekukucskálást enged nem is oly nagyon boszorkányos üstjébe a kelleténél. A vurstlis ?minden meg lesz mutatva? felé egyszerűsödik, a The Midsummer Night?s Tempest felé néha érzelmes-esetlenül nyújtózkodik az interpretáció. Ha megkapirgálnánk, kiderülhetne: nincs teljesen átbogarászva a színházasdi. Nem könnyű benne tényleges feladatot találni a bal felől üldögélő súgónak, s az első percben az ügyelő által előadásként megnevezett munkálkodás esetleg jobban érezné magát egy színházi próba bőrében. A publikum örömét lelheti az összetákolt emelvények, gépezetek leleplezésében, a forgószínpad hozta-vitte porondosabb-bohócosabb gegek hol infantilis, hol filozofikus pillézésében.

A színészi játék ? három kivétellel ? csupa de. Király Dániel e. h. mai macsójelölt nehézfiúvá formázza a sziget szörnyét, de a szögletes fiatalember-arc mögül hiányzik Caliban kannibálsága, a társadalmiasulásban mit sem iskolázódó tüskés természeti lény. Gyabronka József (Alonso, Nápoly királya), Debreczeny Csaba (Antonio, Prospero öccse, a milánói trón bitorlója) és Ficza István e. h. (Sebastian) korrekt panoptikumi rossz, bűnös királyok vagy királyjelöltek, de eltérő hitványságuk és különböző alkatuk, pszichikumuk ellenére nem lényeges tényezők Prospero játszmájának halványabb politikai közegében. Csuja Imre (Stephano) és Epres Attila (Trinculo) megóvja a sokszor kísértő túlszínezéstől a részegest és a tréfamestert, de poénokkal pingpongozó duójuk nem világbajnok páros.

Darvas Ferenc zenei munkatársi közreműködése mellett a jóságos öreg tanácsost, Gonzalót is elvállalta. Ki ne tudná: Darvas, a komponista a zongoránál akkor is figuraként szokott ülni, ha nincs más vagy önmaga által instruált szava, mozdulata, csak a billentyűkre koncentrál. A régi derék erkölcs kivénhedt, mégsem nevetséges ősz aggja érzékenyen szőtt alakítás, folytonos öntudatos bocsánatkérés. Morzézik benne az el-elbizonytalanodó üzenés. A képtelen vágy, hogy mindig jó hírrel álljon elő. Ilyen lesz tizenöt év múlva Prospero.

Bagossy darabelemzésének, játékideájának, szereplő-választásának másik egyértelmű találata Pogány Judit felléptetése Arielként. A légies szellem nem elsősorban rendező és tervezők remek, ?többemeletes? ? vagy a tér szintjeit bekalandozó ? ötleteinek (hatalmasan libegő vagy sötétlő sátor-ruházatoknak, szálltatásnak stb.) köszönhetően teljesíti be a ?légies? jelzőt. Pogány ismét ?sötétben látó tündér?, örömeit is fájdalomból hívja elő. Szívmelengető nézni, ahogy kacsázva repül, kisördögként istenül. Kiváló rendezői döntés, hogy ? plusz szavak segítségével is ? Arielt ugyancsak egészen közelről társítja Prosperóhoz az előadás. A szolgáló szellem a végén azt sem tudja, mit kezdjen a régtől nagyon vágyott és visszanyert szabadsággal. Ura mellett szeretne szabad lenni, nem egymagában.

Gálffi László remek Prosperója szükséges ahhoz, hogy ekként lehessen viszonyulni hozzá, és minden mozdulásnak, fejleménynek ő lehessen az indukálója (alkalmanként a háttérből sejtelmesen ellenőrzi is, hogyan bontakozik a mű). Gálffi lehetséges feladatait a közelmúltban nem mindig a legszerencsésebben szemelte ki színháza vagy ő maga. A legnagyobb, összegző shakespeare-i kreatúrák egyikével, úgy fest, kölcsönösen vártak egymásra. E színházi színház olyan főszínészére lelt, aki a civilségig visszavesz aktori mivoltából. Semmi varázslósság. Kezdettől dobog a harmóniában már nem bízó, mégis ? még ellenfeleit is ? szeretni kész, pátoszát kordában tartó lélek. A szeretet, szeretés mértéke, állaga, termékenysége ? színe és fonákja ? roppant fontos kalibrálója az Örkény Színház premierjének. S a nagyszabású lemondás is, amely úgy jelöli meg magának Gálffi ruganyosan fáradt Prosperóját, hogy a főszereplő mások útjának, megtérésének szolidáris egyengetéséről nem mond le.

Törőcsik Franciska, Gálffi László és Nagyhegyesi Zoltán

Prosperónak nincs (varázs)pálcája. Nem pálcája van. Tehát nem is törheti el. A csiribu-szerszám helyett ? eléggé mulatságos módon ? egy esztergált husánggal: színházi elnagyoltságra vallóan megmunkált széklábbal mászkál. Azzal vezényli haragját és csillapodását, érzékelteti egyszerre az erejét és ereje ellenére le nem tagadható tehetetlenségét. Amikor Gálffi a közönséghez imádkozza a híres epilógust (hazabocsátó tapsot ? ?tenyerek kedves zaját? ? kérve: ?Mindenki bánja bűneit, / hát mentsenek föl engem, itt?), már nincs vele, s mégis vele, érte van a kitüntetett kellék. Mely nem eltörött, hanem beépült valahová; valamit kipótolt a sánta univerzumból.