Reichre Cage gondolatvilága hatott, meg a Távol-Kelet muzsikája, a gamelang, mellette fekete-Afrika és a nemes modern jazz (Coltrane-t említi a szokásos módon igényes, de ezúttal már csak pénzért kapható műsorfüzet). No és bevallva-bevallatlanul a rock. Nálunk az Új Zenei Stúdió kezdte bemutatni az akkor még ifjú amerikai darabjait (maradandó emlékem például a Clapping music), aztán a 180-as Csoport. Az utóbbi rendezvényein tömegestül jelentek meg olyan fiatalok, akik azelőtt százszor is meggondolták volna, jegyet váltanak-e "komoly" koncertre, pláne kortárs zenét kínálóra. A Zene fadarabokra egyik előadásán (a nyolcvanas évek elején lehetett, mindenesetre elég rég) már-már az volt az érzésem, hogy a publikum a lelkesedéstől csápolni kezd.
Új és boldog korszakot ígért ez a stílus, olyat, amelyben az avantgarde és a közönség végre egymásra talál. Reich ráadásul soha nem adta olcsón, mint, mondjuk, Philipp Glass, aki látszólag hasonló eszményeket követett (repetitív zene, neo-tonalitás), s akinek budapesti zongoraestjét szánalmasnak találtam. Ezt a véleményemet bátorkodtam közzétenni az Új Zenei Újságban. Többen felháborodtak akkor, ám a szigorú ítéletet ma sem vonom vissza. Glass, úgy vélem, azt képviseli, amit a politikában populizmusnak nevezünk. Reich viszont a legkevésbé sem populista. Konok következetességgel járta - járja - a maga útját. Hangzásvilága kemény és mégis eufónikus: bámulatosan ért ahhoz, hogy eredeti színeket keverjen ki. Újabb alkotásainak leplezetlen politikai üzenete is rokonszenves: ki az, aki nem gondolna mély részvéttel és együttérzéssel a fanatikus muzulmán téboly olyan ártatlan áldozatára, mint az egykori újságíró, Daniel Pearl, akinek utolsó szavait idézi a most megismert Daniel Variations? Ama szeptember 11. után ne áltassuk magunkat. Internet, PC, Mars-szonda ide vagy oda, támad a legsötétebb középkor, seperc alatt azon vesszük észre magunkat, hogy a Kölni Kalifátus fennhatósága alá tartozunk... Elnézést a kitérőért. Szóval a lényeg az, hogy Reich igazi nagyság, aki minden tiszteletet megérdemel.
Ezek után kissé disszonánsnak hangozhat, hogy budapesti szerzői estjének nem volt nagy sikere. Tapsoltak persze, sokan, sokáig, mert nálunk a merész operarendezéseket leszámítva mindig mindenért jár taps. De tomboló ovációról, olyan hangulatról, ami valaha a 180-as Csoport koncertjein uralkodott, nem tudósíthat a krónikás. Szünetben és hazafelé menet is elcsíptem néhány beszélgetésrészletet. "Eleinte nagyon tetszett - mondta egy fiatalember például - de aztán kicsit unni kezdtem." Hát igen: a múló idő... hogy kedvenc képzavaromat idézzem: az idő vasfoga, amely elszáll felettünk. A nagy ígéret az avantgárd és a széles publikum egymásra találásáról ígéret, álom maradt. Ez a fajta muzsika minden erénye és részletszépsége ellenére fárasztóan egysíkú tud lenni. Kicsit úgy hat, mintha villanyáramot vezetnénk valamilyen pompás Sztravinszkij-partitúrába (Zsoltárszimfónia körüli és utáni alkotásokra gondolok). Minden "rezeg". Megszólal egy remek, nagyon odaillő hang a mély regiszterben - és ismétlődik, ismétlődik, ismétlődik. Nem háromszor: harmincháromszor. Az embert elfogja a vágy: végre egyszer legyen egy hosszabban kitartott hangzat, szűnjön meg legalább rövid időre a pulzálás. De nem szűnik, mert a repetitív zenének éppen ez a lényege. Három hasonló eszmények jegyében fogant mű pedig nem megsokszorozza, inkább kioltja egymás hatását.
 |
| Rácz Zoltán |
Az ősbemutatóként elhangzó - kifejezetten az Amadinda együttesnek írt - Mallet Quartet kedves, játékos, de nem különösebben jelentős opusznak tűnt. A Daniel Variations esetében kissé zavart, hogy a szöveget egyáltalán nem lehetett érteni (és nem az énekesek miatt: ebben a zenei szövetben a szavak óhatatlanul elvésznek). A szünet után hallott Music for 18 Musicians pedig, amelyet egykor összegző nagy opusznak tekintettek, a maga jó órás terjedelmével bizony erősen lankasztotta a figyelmet. Ennek a fajta zenének persze lényeges tulajdonsága, hogy sokáig szól (nevetséges abszurdum volna ilyen zenei anyaggal weberni miniatűrákat teremteni). Reich időérzéke a maga szempontjából kiválóan működik: ha hamarabb befejezné, nem érné el azt a zsongító hatást, amely kiszakítja hétköznapok szörnyű rohanásából a hallgatót. Itt csak az a kérdés, hogy a mai hallgató igényli-e ezt az idegnyugtató gyógyszert. Negyedszázaddal ezelőtt egyértelmű igennel válaszoltam volna. "Tömegek" nevében nem beszélhetek, ezt meghagyom a politikusoknak. Csak azt a tétova érzésemet írhatom le, hogy manapság, tapasztalataim, s mindenekelőtt az e koncerten szerzett benyomások alapján a korábbinál jóval kevésbé igényli.
Az Amadinda Ütőegyüttest a langyos fogadtatásért nem érheti elmarasztalás. Évek hosszú sora óta csodálatosak: a legmagasabb profizmust egyesítik az ügy iránti lelkes odaadással. És szervezésben is kiválóak. A legjobb erőket nyerik meg kisegítőként. Ha a magyar gazdasági élet így működne... talán nem nekünk kellene euróra váltanunk a roskatag forintot. Elképzelem, amint Brüsszelben forintért vásárolja a háziasszony a magyar szalámit. Pert indítanak az ottani közlekedési vállalat alkalmazottja ellen, mert sok ezer forint vesztegetési pénzt vett fel... Álom, álom, édes álom...
