E félreértésnek nem is a leginkább bizonyító erejű, de kétségkívül markáns jele az, amikor Theo és Matthew úgy szállnak ki a kádból, ahol addig együtt fürödtek, hogy rendkívüli műgonddal maguk elé teregetnek egy-egy lepedőt, és csak akkor állnak fel, amikor már tökéletesen bizonyosak abban, hogy a lepel elfedi egyébként is alsónadrággal takart szemérmüket. Teszik mindezt egy olyan helyzetben, életben vagy végső soron világban (az ő saját világukban), ahol természetes, hogy fivér és nővér meztelenül alszik együtt minden éjjel, ahol a mindennapok alapja a jórészt ösztönös szexualitás (mindhármuk között), ahol a testek megismerése kéz a kézben jár a lélek feltárásával. Legalábbis ez az a ? nem egy alkotót megihlető ? szituáció, amely értelmet ad a cocteau-i, vagy megengedőbben bertolucci-i történetnek. Vajon mi maradna belőle minden ösztönösség, feszültség, vibrálás, frivolitás nélkül?
Baráthy György színpadi átirata megadja a választ a kérdésre. Ezek a vásott kölykök átlagos kamaszok, akik azon sértődnek meg, ha a másiknak nem ízlik a főztjük, akik olyan kisstílűen cívódnak, hogy a nő szándékosan félreérti a férfi szavait (?durva volt a bátyádtól, hogy meztelenül kiállított az ablakba?), és megkérdezi, hogy ?szóval szerinted szégyellnem kéne a testemet??. Egyszóval igazi kispolgárok ? tökéletes ellentétei mindannak, amit a vérfertőző, lázadó vagy lázadni akaró édeshármas toposza képvisel. Ezáltal nem csak a tétek vesznek el, de az okok jó része is: Matthew beleszeret Isabelle-be, ahogy a húszévesek egymásba szoktak szeretni ? és látszólag ok nélkül mindketten beleszeretnek Isabelle fivérébe, Theóba is. (Az indokolatlanságot, kifejtetlenséget tetézi, hogy Baráthy túltesz az eredetin is: a színházi verzióban a két testvér is lefekszik egymással ? azaz bár indokuk kevesebb van rá, mégis átlépik azt a határvonalat, amihez talán nem is létezhet elég motiváció.)
A huszonkét éves, televíziós műsorvezető-rendező szakos egyetemista Dicső Dániel, az előadás rendezője nem tud, vagy nem akar segíteni a helyzeten, amelyet az egyébként közhelyes, kínos megoldásokkal tarkított szöveg (pl. azt, hogy Isabelle még szűz volt Matthew-val való szeretkezése előtt, a függöny leeresztése előtti ?te szűz vagy!?-felkiáltás tisztázza) előidéz. A játék mindvégig túlzottan lassú, s hangvételével kapcsolatban is meglehetős zavar uralkodik a színen. A testvérpár (Danis Lídia és Haumann Máté) úgy játszik, mintha minden szavuk csak színjáték volna, és noha egy részük valóban az, hiányoznak azok az őszinte percek, amelyekhez viszonyítani lehetne őket. Danis végig úgy beszél, mintha egy mesebeli, a férjével kacérkodó indiai hercegnő volna, Haumannról pedig azt hinni, egy hosszúra nyúlt verset mond fel. A helyzethez jobban illeszkedik Szamosi Donáth (civilben modell): róla úgy tűnik, mintha az első osztályos illemtan-versenyre készülne, háta mindig szálegyenes, leszorított karjai alól nem esne ki egy vékony könyv sem ? ám ez, ha nem is túl összetett, de legalább valamiféle értelmezése az ismeretlen helyzetbe érkező, máshogy szocializált úrigyerek figurájának.
Igaz, túl mélyen nem is gyökerezhetne a karakterábrázolás, hiszen a darabból valahogyan kimaradtak a ? nem csak a zsigeri szintű, de az ? egyéni motivációk is a lázadásra, a hedonista, polgárpukkasztó életmódra. Az előadás elején Matthew elmondja ugyan, hogy 1968-at írunk és Párizsban járunk, de a forradalomnak vagy a ?korszellemnek? semmi jelentősége nem lesz, s a testvérek szüleit itt egyáltalán nem ismerjük meg, csak pár (nem túl meggyőző) szóban elmondják őket minden rossznak. Ezek az Álmodozók piperkőc (Böcker Titanilla jelmeztervező lila és bordó bőrnadrágjai, rikító színű alsónadrágjai, rózsaszín szőrmés köpenyei nem csak a kispolgáriságot támasztják alá újra, de a szemet is zavarják), magukkal mit kezdeni nem tudó, elkényeztetett kamaszok csupán. Ha Cocteau vagy Szerb Antal is beérte volna ennyivel, aligha találtak volna kiadót műveikhez.
