Vass Szandi: Mit vagyunk hajlandók feláldozni a boldogságért?

Az előadás alapja A boldogság madara című tibeti mese. Hogyan kerültél kapcsolatba a történettel?

Ez Feuer Yvette régi kedvence, „szerelemmeséje”. Boldizsár Ildikó (szerkesztő, mesekutató, író, kritikus, esszéista, etnográfus, meseterapeuta; a Metamorphoses Meseterápiás Módszer megalkotója – a szerk.) egyik kurzusán ismerte meg hosszú évekkel ezelőtt, és azóta szeretett volna adaptációt készíteni belőle. Felkereste Siflis Anna rendezőt, állandó alkotótársamat, aki pedig megkeresett engem azzal a kérdéssel, hogy színpadra adaptálnám-e ezt a mesét. A boldogság madara egy olyan történet, amihez mindenki tud valamilyen formában kapcsolódni – nekem is könnyen ment, ezért örömmel elvállaltam a feladatot.

Kérlek, foglald össze: miről szól ez a mese?

Van egy tibeti vidék, ahol éheznek és boldogtalanok az emberek. Újra és újra útnak indítanak valakit abban bízva, hogy megtalálja a boldogság madarát, de ez senkinek sem sikerül, mígnem végül eljutnak egy Vangcsia nevezetű fiúhoz, aki szintén útnak indul. Ő sikerrel legyőzi az útjába álló három szörnyet, és eljut a boldogság madaráig, akit visszavisz a népének. Az alaptörténetet átírtuk és átkereteztük, így jutottunk el az előadásig.

Hogyan tudtad úgy átdolgozni ezt a régi mesét, hogy tisztán megtartsd a mondanivalóját és a benne rejlő érték teljességét?

Sokat beszélgettünk az alkotótársaimmal az anyag központi kérdéséről. Kinek mit jelent a boldogság? Mit vagyunk hajlandók feláldozni az elérése érdekében? Vajon az önmagunkért vagy egy közösségért végzett munka eredményeként születik a boldogság? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket jártunk végig, ezek mentén indultunk el.

Mire jutottál?

Arra, hogy a boldogság nem egy állandó állapot, de eljuthatunk egy olyan szintre, ahol harmóniába kerülünk saját magunkkal, és képesek vagyunk a jelenben létezve reagálni az életre – ez egy olyan létállapot, amiben pillanatokra képesek vagyunk megélni azt, amit Vangcsia végül megtalál az útja során.

Mit jelent számodra a szörnyekkel való találkozás?

Egyfajta belső küzdelmet, aminek során leküzdjük a saját démonainkat, és képessé válunk sokkal reflektáltabban ránézni a világra.

Az előadás egyik szereplője, Tóth András mondta egy közönségtalálkozón a démonok legyőzésével kapcsolatban, hogy úgy érzi, a legyőzésük nem azt jelenti, hogy megszűnnek létezni, hanem azt, hogy ő átveszi felettük az uralmat, ezáltal már nem a démonok uralják az életét, hanem ő a démonokat. Te hogyan tudod vagy tudtad átvenni az uralmat a saját démonaid felett?

Ez egy nagyon hosszú folyamat. Így, a harminchoz közeledve úgy érzem, az egész húszas éveimet azzal töltöttem, hogy az emberi kapcsolataim tükrében megismertem a saját működésemet, mintáimat, traumáimat. Az pedig egyértelmű, hogy minél jobban rálát az ember önmagára, annál tudatosabban van jelen a kapcsolataiban, az életében, ezáltal pedig gyógyul.

Nem mondom, hogy az út végénél járok, még „nem tértem vissza a boldogság madarával”, de azt hiszem, már nagyon közel vagyok.

Hogyan hatott vissza rád a tibeti mesében történő elmélyülés?

Bevallom, kicsit terápiás élmény volt megírni ezt az adaptációt. Nehéz volt ez az ősz, sokat beletettem abból, ami éppen akkor foglalkoztatott. Más írásaimhoz hasonlóan ez a szöveg is visszatükröz valamit az aktuális állapotomból, még akkor is, ha nem közvetlen az átfedés a darabbéli történések és az életem között. A mesék egyébként jók erre – univerzálisak, és mindig könnyű valami olyat találni bennük, amihez lehet kapcsolódni.

Mikor és hogyan döntötted el, hogy színházi pályára lépsz?

Hetedikes koromban elmentem egy színházi előadásra, és a szünetben kijelentettem, hogy színházzal akarok foglalkozni. Akkoriban még azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák a színházat, de volt egy erős megérzésem: ezt akarom csinálni. Gimnazista koromban elkezdtem írni, és mivel tudtam, hogy a színház és az írás egyaránt fontos számomra, keresztmetszetet kerestem, így találtam rá a dramaturgszakmára.

Felvételiztem az SZFE-re – először filmdramaturg szakra, és kiestem a harmadrostán. Egy évet eltöltöttem a Katona József Színház Behívó nevű, fiataloknak szóló programjában, ahol belekóstoltam a pesti színházas létbe. Nagyon jó előadásokat láttam, teljesen kinyílt számomra a világ. A következő évben újra felvételiztem az SZFE-re, ekkor már színházi dramaturg szakra, ahova eredetileg is szerettem volna, csak az érettségim évében nem indult a képzés.

Sors!

Igen. (nevet) Pont arra gondoltam, amikor kiestem a filmes harmadrostán, hogy: nem baj, valójában úgyis a színházat szerettem volna! A színházi dramaturg szak felvételijét sikerrel teljesítettem – felvettek, lediplomáztam. De annyira fáradtan jöttem ki az egyetemről, hogy két éven át nem is csináltam színházat, és közel álltam ahhoz, hogy elengedjem ezt az egészet. Utólag azt gondolom, hogy jól tettem.

Ma már sokkal egészségesebben állok a szakmához annak köszönhetően, hogy annak idején el tudtam engedni a pályát, és ezáltal megszabadultam azoktól a blokkoktól, amik abból eredtek, hogy teljesen azonosítottam vele magam. Nem gondolom élet-halál kérdésnek a színházat, és sokkal felszabadultabban, egyszerűbben tudok dolgozni.

Hogyan tértél vissza a színházhoz?

Egyszer csak megéreztem, hogy mégiscsak hiányzik nekem – miért is ne hiányozna, gyerekkoromtól kezdve ösztönösen bennem volt, hogy ezzel akarok foglalkozni. Szépen lassan visszacsorogtam, és hála az égnek, sok munkám van. Sokat írok, adaptálok – ezeket szeretem a legjobban csinálni.

Miért érzed ezt hivatásodnak?

Mert még mindig nagy ereje van annak, hogy emberek összegyűlnek történeteket nézni és hallgatni. Van benne valami szakrális, és a közösségiséget erősíti, amire manapság nagyon nagy szükség van. A legszebb élmény pedig számomra az, amikor azt mondják az emberek egy előadás után, hogy hatással volt rájuk, amit a színpadon láttak. Pont a közelmúltban találkoztam egy ismerősömmel, aki látta a Peti űrhajója című, általam írt és rendezett darabot, és azt mondta: sok mindent megbolygatott benne. És hát ezért csinálom – hogy az előadásaimon keresztül a saját életükről gondolkodjanak az emberek, és kicsit másképp nézzenek rá egy problémára, mint azelőtt. Ez hatalmas felelősség, én pedig igyekszem felnőni a feladathoz.

A Láthatáron Csoport műsora ITT látható.

Fotó: Csiki Vivien/Kultúra.hu