Vasúttal a feminista jövőbe

A Herczeg Ferenc 1911-es regényéből, A fehér pávából készült Majdnem menyasszony címe téves. Főhőse, Marika ugyanis nemcsak majdnem, hanem teljes mértékben menyasszony, sőt hajszál híján feleség is lesz. Hogy mégsem, és miért nem, arról szól a tévéfilm. Az események legfőbb mozgatója a haladás, csak míg egyesek a vasútépítést és általa Varjasnak, a történet kisvárosának az ötven-hatvan kilométerre levő Budapesttel való összekötését értik rajta, Marikában a női szerep új felfogását érlelik meg a változások.

Hogy mi miből következik, számomra nem teljesen világos, de az biztos, hogy város és vidék közelebb kerülése az egyik legfontosabb motívum. Varjas ugyanis maga a megtestesült idill, amely az átkozott vasút megépítéséig nagyszerűen, minden hiányérzet nélkül elvolt magában. Marika a Fehér Páva kelmebolt tulajdonosának lánya, Jenő pedig a szatócsboltos mérnöknek tanult fia, aki úgy dönt, hogy Marika lesz a felesége – amit a lány elképedéssel fogad, mégsem tehet ellene semmit.

Kelemen Hannát és Hajdu Tibort nem lehet eléggé dicsérni a Marika–Jenő páros életre keltéséért. Játékuk alapján gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy Marika sokkal önállóbb, eszesebb és kritikusabb annál, hogy a nagyképű, erőszakos Jenővel megtalálhatnák a közös nevezőt: erős és inkompatibilis karakterek. Jenő kifejezetten tenyérbemászó, taszító, a legrosszabb értelemben férfias akarnok, míg Marika az a típusú lány, akit egyáltalán nem lehet levezetni a környezetéből, Varjas megváltoztathatatlannak tűnő szokásaiból, a nők számára kínált szerepkészletéből. Mintha a vonatot kifejezetten neki építenék, hogy idővel minden kérdésessé váljon, ami a kisvárosban addig nő és férfi kapcsolatára vonatkozóan kőbe volt vésve. Gyermekként elvesztette az édesanyját, így a házasságról csak a nagybátyja (Görög László) és felesége (Spilák Klára) állandó torzsalkodásai alapján van fogalma. Kissé előzmény nélkülinek hat, amikor egy nős báróval (Koltai-Nagy Balázs), akinek pszichiátriai beteg a felesége, szerelembe esik. Ám ez, úgy tűnik, csak következmények nélküli közjáték, mert miután Fekete Elefánt, a szatócs (Schneider Zoltán) és Marika anyagilag megrendült apja (Gáspár Tibor) megállapodik a házasságról, már minden a maga determinisztikus útján halad tovább.

A házasság intézménye itt és ekkor még ilyen. Ezért végződnek a népmesék úgy, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. A felbonthatatlanság ideája korábban annyira meghatározta a házasságot, hogy csaknem elgondolhatatlan volt a felbontása, de már a hozzá vezető utat is pontról pontra kijelölték, kézben tartották, gazdasági szabályozókkal kerítették körbe és a szentség pecsétjével látták el. Megvolt ennek az az oldala is, hogy a nő számára a házasság volt a kijelölt hivatás – elmaradását fogyatékosságként értelmezték, és a pártában maradt nőket a házas, gyermekes testvérek-rokonok segítőiként integrálták a családokba. És a társadalmi kényszerek a férfiakat is sújtották.

27 éves koromban hetvenéves kórházi szobatársam, aki vidéken élt, felhívta a figyelmemet arra, hogy az ő falujában engem már öreglegénynek neveznének, mert egy normális férfinak legkésőbb huszonöt évesen házasnak kell lennie. A házasságra vonatkozó következő traumatikus élményem egy irodalomterápiás csoportban ért, ahol egyszer csak váratlanul kiderült, hogy kizárólag szerintem lenne fontos legalább a vágy szintjén minden házasodónak egész életre szólóan a társa mellett döntenie, mivel a házasság maga ez a fogadalom, és ha kivesszük belőle, azzal devalváljuk, kiüresítjük (nevezhetjük ugyan továbbra is házasságnak, de már mást fogunk érteni alatta). A csoport többi tagja viszont úgy vélekedett, hogy minden házasságban csak addig érdemes benne maradni, amíg mindkét félnek komfortos, és a legbölcsebb azonnal kilépni belőle, ha nem azt kapjuk tőle, amit vártunk. „Ha így gondolkodtok, akkor szerintetek élete során akár huszonöt házasságot is köthet valaki?” – kérdeztem mint a legnagyobb képtelenséget, és alig akartam elhinni, hogy ezt rajtam kívül mindenki elképzelhetőnek, sőt bizonyos esetekben akár kívánatosnak is tartja. Hiszen – érveltek – a házasság az egyénért, az ő kiteljesedéséért és jóllétéért van, és semmi sem szól amellett, hogy szenvedjen benne-miatta, esetleg érte. A folyamat az egykori teljes elnyomástól a mai, gyakran magányt hozó szabadságig, az intézmények megnyomorító uralmától a végzetes meggyengülésükig vezetett. Míg korábban bizonyos kérdések feltételére sem volt lehetőség, ma már nincsenek stabil keretek, megkérdőjelezhetetlen igazságok.

Amit a Majdnem menyasszonyban látunk, szabadságesemény, a nők rendszerszerű elnyomása elleni lázadás, a sok évszázados társadalmi rend merész megkérdőjelezése, amelynek ekkor még szinte semmilyen tudati feltétele nem adott. Jellemző részlet, hogy a film fő konfliktusa az, kaphassanak-e a nők szavazójogot. Marika idővel ennek és egyéb női jogoknak a szószólójává válik, amivel jól felbosszantja a férfiuralomhoz ragaszkodó volt vőlegényét.

Az ingerült Jenő az utolsó előtti jelenetben megüt egy – amúgy valóban rettentően idegesítő – újságírót, mert házassági tervének csúfos kudarcával piszkálta. A következmény: felfüggesztik parlamenti képviselői jogát, vagyis leszerepel. Marika pedig a zárójelenetben „győztest hirdet”, és kimondja a film kulcsmondatát:

Majd azzal is eldicsekszik, hogy két hódolója helyett egy harmadikat, „az igazit” választotta, akihez nem kényszer, hanem szerelem köti. Annak az új elvnek a terjesztője és aktivistája lett, hogy a nők szabadon dönthetnek a sorsukról, erről szóló beszédeit ovációval fogadják. Mi azonban tudjuk, hogy ez a szabadság még napjainkban is csak ideális esetben teljesedhet ki. Hogy névleg sokszor adottnak tűnik ugyan, de ha jobban megkapargatjuk, a mélyben ugyanúgy ott vannak a kényszerek. Hogy a korábbi biztonság, amely párban járt az elnyomással, mára sokszor mekkora védtelenségnek, sehová sem tartozásnak adta át a helyét. És azt is, hogy ez nem olyan küzdelem, amelynek az egyik vagy a másik fél a győztese lehet. Ha az egyikük veszít, vele együtt a másik is kudarcot vall.

*

Hogy a probléma a 21. században is makacsul kísért, annak vicces példáját adta Frank Oz 2004-es filmje, A stepfordi feleségek Nicole Kidmannel. Stepford a képzeletbeli Varjasról jutott most eszembe, amelynek meseszerű, békebeli hangulatát profi módon teremtette meg a stáb. A városkában sokan maradnánk szívesen akár egész életünkre, mert tökéletesen védettnek és minden igényt kielégítőnek tűnik. Változatlannak, megváltoztathatatlannak, éppen emiatt aranykori jellegűnek. Olyasféle idillnek, amely csak az álmainkban létezhet. Ilyen volt Stepford is. Utolérhetetlen luxust kínáló, magára zárt kertváros, amely mindent meg tudott adni annak, aki elfogadta, hogy nincs belőle kiút. Azt viszont, hogy minden, amit kínál, nagy-nagy csalás, hogy minden feleség robot, házi rabszolga, és nem szabad akaratú lény, senkinek nem szabadott tudnia. Éppen erre: a csalásra volt szükség a meggyőző illúzióhoz. Mindennek olyannak kellett tűnnie, mintha igazi lenne: a mosolyoknak, a szolgálatkészségnek, az üde bájnak, a családok harmóniájának. Ám éppen ez volt az is, ami végül leleplezte, mert az mindig eleve gyanús, ha valami hibátlan.