A kérdés mindhárom részére ad valamilyen választ a Lenmechanika című tárlat, de a vizsgálódás roppant eredeti módon oldalról kezdődik. Fenyvesi Áron kurátor olyan munkákat válogatott össze, amelyeknek igen kis hányada lett vászonra felhordott felület. Helyette a papír, a latex, a gyalulatlan deszka, a videó, a plazmatévé felülete, a fotó, a jegyzetlap, az akrillal megfestett tüll és a mögé épített installáció, meg a múzeum falrészletének kifestése mint térmanipuláció, szóval jött ide minden, ami nem hagyományos táblakép.
Mégis, és ez a kurátor koncepcióját igazolja, valóban festészeti problémák fogalmazódnak meg az alternatív hordozófelületeken. Tehát a festészet nem vész el, csak átalakul, és nem is olyan nagyon. Mert noha Verebics Ágnes most videón rögzítette a táblaképeiről már ismert arckifejezéseket, a deformálódott húsmennyiségnek tetsző szájakat, üveglap mögött, de a mű ugyanazt a képet közvetíti, mint a festményei: homályosan látjuk közelíteni a szem, a haj, az orr kontúrjait, utóbbi rákenődik az üvegre, majd lassan levonul onnét, de hosszú nyomot hagy az arc-massza, mert több fázisra bontva, lassítva kapjuk a jelenetet. Majdnem állókép, de mégsem: a mozgás inkább a sík rétegeit jeleníti meg, mint az időét. Csákány István térinstallációja is mintha egy festett magaslatot emelne, az emelkedő deszkadarabok kusza vonulata az árnyékvonalakkal együtt rajzolja ki a képet, bár a vállalkozó kedvű látogatók meg is mászhatják a kupacot, tapasztalva a sík térbeli kiterjedését.
Képre képet halmoz több művész is, élve az utalás, az újrakonstruálás, a térbe és onnan vissza, síkba lépés, majd az összegzés transzformációs technikáival. Filmből merített Bodó Sándor, aki a Ben Hur legendás kocsihajtó-jelenetéből egy korbácsolás síkra vetülő struktúráját vitte föl homokfúvással egy plazmatévé lapjára. Filmet idézett Uglár Csaba is, de ő több síkra vitte a mozgókép egyetlen kimerevített kockáját; az Aranypolgár záróképét akrillal festette az építkezések takarójául használatos tüllre, mögé pedig megépítette a filmbéli jelenetben szereplő tárgyegyüttest, azt keresve, hogy a festmény anyaga és egyben áttetszősége milyen viszonyban áll a térrel és a megidézett emlékfoszlánnyal.
Fischer Judit: Ecset fest ceruzát
Közvetlen visszacsatolással beszélnek a festészetről Fischer Judit rajzai a fehér papír magányosságában és Albert Ádám zománctáblái, amelyek egyértelmű, szikár piktogramok helyett szégyellős kérdéseket fogalmaznak meg mértékről, arányról, pontról és felületről. És festék helyett annak negatívjával, háztartási hipóval maratja ki képeit Karácsonyi Csaba, ami megvonja az érvényességet a klasszikus olajfestészettől, mégis nélkülözhetetlennek mutatja. Hasonlót fogalmaz meg az arc festészeti szerepéről Borsos-Lőrinc Lilla, amikor a figurák helyére tagolatlan "fekete lyukat" fest, vagy Dénes Ágnes Dóra, ahogyan szobabelsőket ábrázoló festményeit egymásra merőlegesen, igazi falként állítja föl.
Az izgalmas ötletek, egyéni technikák tobzódása azonban kevés igazán hatásos művet hozott - a vásznat helyettesítő felületek keresésében gyakran elbizonytalanodik a kép ereje. De néhány átütő meglepetést is kínál a színvonalában vegyes összeállítás: az idén végzett Navratil Judit nézőpontokat váltogató önélet-alaprajza és a Dali precíz szürrealizmusát konceptuálisan kezelő Kupcsik Adrián elmélyült, rendkívül érett festészete helyrehozza a billenéseket.
