Őrületesen fontos, mondhatni, létkérdések körül forog a vaudeville gépezete, csalás csalásra, csalást csalással megbosszulni, ugye, fogat fogért. Nem könnyű eldönteni, hogy ki kergeti más karjaiba a házastársát: a paranoiáig féltékeny, örökösen csalárdságot szimatoló feleség, aki csapodár első urának hűtlenségét bosszulja meg a másodikon, vagy egy hamiskártyás trükkjeivel házasságot törő férj? Vagy mindkettő egyszerre. Hát mindkettő.
Ennyi a darab zanzásított témavilága, s ami még hozzájön: a minden hájjal megkent szobalány és kocsis szeretője, meg a főszereplő s az általa fölszarvazott, borkereskedő férj váratlan megbékélése - ma úgy mondanánk, kompromisszum-kötése - végtére jobb, ha racionális okok miatt szemet hunyunk, fátylat borítunk a becsületbe vágó történésekre - és éljük tovább, nyilván, meg sem roppant erkölcseink szerint, álszent házastársi életünket - hisz ez így kifizetődő. Mind a két párnak. Úgy is tűnhetik, hogy az 1892-ben írt bohózat merőben aktuális. Úgy is mondhatnám, hogy témája örökzöld. Legyünk cinikusak? Na és akkor mi van? Mit fedezett föl vérszegény vonalvezetéssel Feydeau (mit adott hozzá Hennequin átdolgozása), ha csak nem közhelyek sorozatát. A vaudeville-technika brilliáns mestere ezúttal alkotói vákuumba kerülhetett. Mi csapolhatta meg a Bolha a fülbe, az Egy hölgy a Maximból fergeteges-szellemes szerzőjének komikus vénáját e darab fogantatásakor? Várnánk az eredetiségtől (ki)csattanó frappáns replikákat - és csak bágyadt poénokra futja. A cselekmény sem bogozódik annyira bonyolulttá, mint ami egy tisztes bohózattól elvárható. Legfönnebb, a finálé közeledtével dúsul föl.
Föl nem foghatom, miért esett rá az Új Színház, vagy a rendező Valló Péter választása. Mert a rendezés korántsem segít a sekélyes darabon. Inkább lelassít, mint hogy fölpörgetne. A szereplők egyik ízléstelen fotelből a másikba ülnek, a poénok is mindegyre leülnek, némi kavarodás, futkározás az éj leple alatt beáll végre, de korántsem lehetne fergetegesnek minősíteni. Márpedig a "fergeteges" szó a vaudeville állandó jelzője, sine qua nonja. Valló nem pazarolja szellemi energiáját különösebb rendezői leleményekre, és nem "hajszolja" színészeit egy bohózathoz illő tempó tartására. Nem szólva arról, hogy a néző mindent előre kitalál. A feleség hipnózissal való elaltatásával, magunk is közel állunk az ásítozáshoz. Legalábbis azok, akik láttak valaha Feydeau-darabokat. Nem kell messzire menni, épp az Új Színházban ment éveken át igen nagy sikerrel a Bolha a fülbe Vidnyánszky Attila rendezésében. Semmi XIX. századi, kanapés berendezés, gyönyörűséges metaforikus színpadkép, a végletekig fölsrófolt ritmus, szellemességben tobzódó játékötletek, s a színészek pezsgő játékkedve. Igaz, ott volt darab is.
A Fogat fogért szereplőinek játékán némi kényszeredett-séget érezni, nem szólva a közönség felé való sűrű kiszólásokról, gesztusokról, amelyek mindegyre lassítják a tempót. Pedig igyekszik karaktert formálni Hirtling István a házasságtörő, merőben cinikus férj, Ribadier halovány karakteréből, Rudolf Péter a fölszarvazott, vérmes borkereskedő agyafúrtságából. Huszár Zsolt nemigen ad arcélet a Mme Ribadier-t sikeresen ostromló Thommereux-nek, ha csak úgy nem, hogy "vérnősző baromnak" játssza. A hisztérikusan nyomozó, féltékeny feleség, Angele szerepében a dekoratív Pálfi Kata csipetnyi csalafintaságot csempész a mindegyre hipnózisba eső asszony amúgy nem túl karakteres szerepébe. Itt mindenki szemfényvesztő - legalábbis Feydeau intenciója szerint - csak épp a nézőt nem sikerül a szemfényvesztéssel elkápráztatni.
