Nagy József (Szkipe) koreográfus, táncművész az újvidéki Iparművészeti Szakközépiskola után Párizsban Marcel Marceau-nál, később Étienne Decroux-nál tanul pantomimet és mozgást. Megalapítja mozgásszínházi társulatát, a Jel Színházat, rendezései bejárják a világot. 1995 és 2016 között az Orléans-i Centre Choréographique National igazgatója, 2006-ban az Avignoni Fesztivál társigazgatója, 2012 és 2017 között pedig a Trafó – Kortárs Művészetek Háza igazgatója. Mostanában azonban sokat látni otthon, Magyarkanizsán. Visszatért? Megállapodott? Lehet, hogy picit mindkettő, mondja, de elsősorban az az oka, hogy most a Tiszát figyeli és rajzolja, a Tisza-part fáit szeretné „megfejteni”. Ciklusokban gondolkodik, ezért úgy döntöttem, a beszélgetésben ezekre koncentrálok. De míg ő éveket ad egy-egy ciklusnak, nekünk Kozmosz című kiállítása megnyitóján Törökkanizsán, a Kulturális Zóna Galériában csak perceink, talán egy óránk volt beszélgetni.
Cianotípia
A kiállítás falain tömérdek alkotásod látható, válogattál a különféle ciklusaidból. Főleg fekete-fehér világú tárlat ez, csak néhány színes fotó látható, azok is külön teremben. Nem illett volna közéjük a cianotípia kékje?
Egyrészt ez az oka, másrészt az, hogy a képek legnagyobb része Orléans-ban, Franciaországban van. A cianotípia az első, fényképezőgép nélküli fotográfiai technika, s véletlennek köszönhetően alakult ki. Egy angol kémikus a laboratóriumában az 1830-as években kilöttyentett ezt-azt a földre, s ahogyan a vegyületek összefolytak, a napsugarak pedig a keverékre estek, észrevette, hogy kép jött létre.
Sok dolog kezdődött a művészettörténetben véletlennek köszönhetően. Milyen szép, hogy egy hölgy, Anna Atkins botanikus kezdett először növényeket e technika segítségével megvilágítani, megörökíteni. Elkezdett rajzolni a növényekkel. Jómagam immár harminc-negyven éve fotózom, és most kezdtem visszatérni ezekhez az élményekhez: újraértelmezni, mit jelent a fotográfia. A cianotípiáimmal a növények láthatatlan minőségét kutattam. A csodát, a titkot, hisz ez az, amit mi, művészek mindig keresünk. Azt, hogy mi van a dolgok mögött.
Fotogram
A cianotípiát a fotogramok követték a fotótörténetben. Itt sincs gép, csak a fény és a tárgy vagy tárgyak. Rájöttem, hogy az üveg gyönyörűen töri a fényt, így üveggel és fénnyel rajzolni tudok. S ez van legközelebb a fotográfia szóhoz. Foto: fény, grafia: írás. Különféle tárgyakat kerestem: drótgubancot, törött üveget, fémlemezt, megvilágítottam őket, s melléjük helyeztem egy másikat, ami mozgásban van. Tehát a statikusság mellett megjelenik a mozgás, mondjuk pörgő üveggömb formájában. E kettő ellentéte adja meg számomra azt, amit az elkészítése előtt lehetetlen elképzelni. Nem tudod, mi sül ki belőle; nem sejted, milyen képet kapsz a végén. Használtam például piacon vásárolt régi tésztaszűrőt, és a szűrő apró lyukain keresztül gyönyörűen utazott a fény. A fotogramban az a nagyszerű, hogy nem tudod kétszer megcsinálni ugyanazt a képet, és hogy egyetlen másodperced van a megörökítésre, ami, valljuk be, nem túl sok. Nagyon koncentráltnak kell lenni, s lehet, hogy csak a harmadik vagy a negyedik variáció mutatja meg, hogyan kell hozzá viszonyulnod.
A pillanat
A fénnyel, ritmussal, mozgással végtelenségig lehet variálni és játszani. De a lényeg mindig a pillanat megragadása. Az a kis idő, ami ahhoz szükségeltetik, hogy egy fotogram elkészüljön. Hogyan lehet sűríteni és egy-két mozdulatba belevinni azt a gesztust, ami ha miniatúrát rajzolnék, hetekbe telne? Mindegyik forma más- és másféle elmélyülést igényel az alkotótól. A legtöbb ciklusom kezdete egy pillanat. Ezután általában kétéves kutatási és alkotási folyamat kezdődik, amit képek s több esetben koreográfia, előadás követ. Aztán egyszer csak jön egy újabb pillanat, amikor mindezt lezárom. Akkor, amikor már tudom: ebben ennyi volt, tovább kell lépnem.
Tanyák
Ennek a sorozatnak a képei között sok színes található, s nem is két évig készültek.
Ez az egyik olyan ciklus, ami tovább tartott, mint két-három év. Magyarkanizsa, a járás, Vajdaság a központi mag. Az itteni motívumokkal benső viszonyom van, és a képzőművészet terén főleg ez éltet. A Horgos, Topolya, Kanizsa és Szabadka mellett még fellelhető elhagyatott tanyákat majdnem tíz éven keresztül minden nyáron fotóztam. Több ezer fotó született. Szerettem volna egész Vajdaságot lefedni, de úgy éreztem, nem bírom tovább, ezért abbahagytam. Különös, radikális művészi élményt jelentett számomra látni, hogyan művelte meg az idő ezeket a tanyákat. Az egyik megégett tanya szobáiba lépve eszembe jutott az olasz Claudio Parmiggiani kiállítása, aki korommal, hamuval s egyéb, tűz által keletkezett anyagokkal dolgozik.
Holló
A Holló című ciklust konkrét esemény indította el. Elmeséled, mi volt az?
Tokióban táncoltam egy színház tetején; csak úgy, a magam kedvére. Egyszer csak leszállt mellém egy holló, s megtörtént az a pillanat, amit a zen-buddhizmusban talán megvilágosodásnak neveznek. Valamit akkor ott megértettem, s valamit megéltem, amit addig nem. Tényleg csak egy pillanat volt: a holló mozgása, az összenézés. Egy pillanat erejéig együtt voltam egy másik lénnyel. Később aztán elkezdtem figyelni és lerajzolni a mi hollóinkat és a kányákat itt Kanizsa mellett, mert folytatni akartam a történetünket. Elképzeltem, hogyan láthatják ők ezt a tájat, de nem föntről, röptükben, hanem amikor leszállnak és lépegetnek. Ebből a ciklusból performanszt is készítettünk Szelevényi Ákos barátommal: a Hollókat. A színpad ugyanis másik gesztus: ott felnagyítom és a tánc nyelvén próbálom megírni ezeket a lépéseket. A hollórajzok variációit vittem fel a színpadra.
Békák
Hollók után békák. A földön heverő téma és ciklus?
Nem kell keresni az új témát, eléd fog jönni. A békákkal is ez történt. Mentem haza nyár vége felé a Tiszáról kerékpárral, és széttaposott békát láttam meg az úton. Úgy éreztem, meg kell állnom. Megint csak a pillanat műve volt, ami megállított. Lefékeztem, felvettem a „békalemezt”, hazavittem, kiraktam az asztalra, és úgy éreztem, le kell fényképeznem. Ekkor már fényképezőgépet használtam, nem a fotogramhoz nyúltam. S ahogy a cianotípiák esetében történt, itt is akkor döbbentem rá a csodára, amikor előhívtam a képeket: a fekete-fehér fotókon, ahogy kontrasztosabbá vált, drámaiságot kapott, halotti mivoltában megéledt a béka. Ezt a dramatikusságot kutatom a színházban is.
Hogyan történt a békák fotózása. Gyűjtőkörútra indultál?
Először is összeszedtem minden, Kanizsán fellelhető széttaposott békát, körülbelül háromszázat. Szerintem a kanizsaiak meg voltak róla győződve, hogy teljesen megbolondultam, amikor a bicajomat lassan tolva, magam mellett békákat keresve a földet lestem. Begyűjtöttem őket, majd különféle tárgyakat rendeztem melléjük. A Tolnai Ottó világából ismerős drótkefét vagy paripacitromot például, amit szintén elég sokáig vadásztam. A békás sorozatból, valamint a sok év fotográfiai tapasztalatból is született előadás: a Mnémosyne, amit a mai napig játszom. A békaciklus vége felé elgondolkodtam, hogyan lehetne a békadramaturgiát továbbvinni, és egy kisebb ciklus erejéig a rajzhoz nyúltam. A béka tehát először modell volt a fotóhoz, majd a fotók váltak modellé a rajzhoz. A békáim elkezdtek szerepelni, ezért adtam nekik még egy kis teret.
Siker
A világ igen sok pontján ismerik a neved színházas és képzőművészeti körökben is. Hogyan viszonyulsz a sikerhez?
Mindig megpróbáltam lemérni, hogy az alkotásaim közül mi az, ami sikerült, mi az, amin még dolgozni kellene, és mi az, ami nem úgy jött össze, mint szerettem volna. Maga a siker soha nem érdekelt. Majd foglalkoznak vele mások. Én a minőséggel foglalkozom, ez a mindennapi elfoglaltságom.
Omma
Az általad koreografált, Omma című előadást már többször láttam. Mindig lenyűgöz az Afrika különböző országaiból származó táncosok energiája; az az őserő, amivel a fiúk a színpadon léteznek. Ki inspirálódott kiből? Te, a koreográfus belőlük, vagy fordítva?
Ez kölcsönös volt, dialógus eredménye. Különleges találkozás. Nagyon megfogott bennük az a másság, amit magukkal hoznak. Az európai táncosok rejtőzködőbbek, fegyelmezettebbek, idő kell, hogy a zárkózottságukat lerántsd róluk, s megmutatkozzanak: felfedjék, mit rejt a maszk. Az Omma csapatával ez gyorsabban, könnyedebben és természetesebben ment.
Nemrég afrikai turnén vettetek részt. Milyen ott a kortárs színház helyzete, s hogyan fogadtak titeket?
Afrikában nincs túl sok színház, és a nézők nem szokták meg, hogy létezik kortárs színházi forma, ezért elég szűk rétegnek szólt a turné, de azoknak nagyon fontos volt, és jól fogadták. Ott rengeteget kell dolgozniuk azoknak, akik a kortárs kulturális struktúrákat építik. Nagy élmény volt, hogy élőben is megtapasztalhattam, mennyire erősek náluk a törzsi rituális dolgok. Volt szerencsém végignézni egy vuduszertartást, ami megdöbbentett. Közelről egészen más. Megérzed, milyen dimenziója van, mekkora tömegeket mozgat meg és mennyire szerves része az életüknek.
Most megint az ommás fiúkkal fogsz dolgozni? Épül tovább, amit megalapoztatok, vagy új dolgokkal kísérleteztek?
Nem kell mindenáron újra törekedni, fontosabb a mélyítés. Azt feszegetjük majd, hogy ezekből a rituálékból mi működhet a mi világunkban. A világ tradícióihoz való kortárs hozzáállást vizsgáljuk. Szóval rituálé felépítéséről van szó a munkafolyamatban. Én a világot egyébként is állandóan színházi szemmel érzékelem, s gyakran izgat a lehetetlen színpadra állítása.
Franciaország
Sok évet éltél Franciaországban, és közben jártad a világot, többször megfordultál itthon is. Szerinted van hasonlóság Vajdaság és Franciaország között?
Nem sok ilyet látok, inkább a különbözőségek tűnnek fel, legyen szó akár életvitelről, akár szemléletmódról vagy gondolkodásról. Franciaországnak hatalmas a kulturális múltja, de befogadó kultúra, ami sokat segített, hogy minél jobban megértsem, mi történik a világban. Amikor odakerültem, fél év kellett, hogy a francia nyelvtudásom megerősítsem.
Akkortól már könnyű volt beilleszkedni?
Akkortól mindent értettem, és tudtam beszélni, de nem akartam beilleszkedni: csináltam a magam dolgát. Először fel kell építened a saját világodat, ezért védtem magam a külső hatásoktól.
Magyarkanizsa
Mostanában sokat vagy Magyarkanizsán. Hazavágytál?
Úgy látszik, ez a vágy nálam most ért be. Ott volt bennem régebben is, csak akkor még nem jött el az ideje a radikális váltásnak. Szeretném a színházi és a képzőművészeti oldalt kiegyenlíteni az életemben, és úgy érzem, ez utóbbit itthon tudom leginkább művelni. Ráadásul most a Tiszát rajzolom. Ez a következő ciklus, nyáron már el is készítettem az első vázlatokat. Ahhoz, hogy ebben el tudjak mélyedni, itt kell lennem, figyelnem a folyót és a partját, a fák világát, hisz most az ő lényüket próbálom megfogni.
Az alkotáson túl mi foglalkoztat manapság?
Mindig kutatgatok valamit. Az utóbbi időben leginkább az élet rejtélyeit boncolgató tudományos műveket olvasom; főleg arról, hogyan alakult ki az élet a földön. Ezt megelőzően a világegyetem rejtélyeiről és működéséről olvastam. Logikus lépés volt, hogy idővel áttérjek magára az életre.
Szerda Zsófia
A képek a szerző felvételei
