A vég kezdete?

"Bach életművében lehetetlen különbséget tenni az alkalmi vagy megbízásból született művek, valamint azok között, amelyek közel álltak a szívéhez. Kantátái ily módon mindenképpen egyenrangúak a legnevezetesebb alkotásaival. Hogy Bach rutinból dolgozott volna, hogy munkáiban ismételte volna önmagát: sohasem tapasztaltam. És akinek - mint nekünk - alkalma nyílik rá, hogy évek hosszú során át egyik kantátát a másik után adja elő vagy rögzítse hanglemezen, az nem győz csodálkozni, hogyan rejtőzhetett egy emberben a zeneszerzői eredetiség és ihlet ilyen lenyűgöző gazdagsága" - írta majdnem húsz éve Nikolaus Harnoncourt Bach kantátáiról. Ebből a káprázatos anyagból hármat választott ki Budapestre: Ach wie flüchtig, wie nichtig (BWV 26), Schwingt freudig euch empor (BWV 36), Wachet auf, ruft uns die Stimme (BWV 140). Jelentős mű mindegyik, az utolsó kettő pedig bízvást a legnagyobb Bach-kantáták közé sorolható. Felfokozott várakozással ültem be tehát a nézőtérre, de már az első ütemeknél csalódnom kellett, a BWV 26 kezdő ütemeinek példátlan izgalmából semmi sem volt érzékelhető, ehelyett rángatást hallottunk, dinamikában-ritmikában erőszakolt játékot; a kórus, azaz a gyülekezet elvileg szinte kétségbeesetten felszakadó mondatai pedig bágyadt siránkozásnak tűntek az egyébként nagyszerű Arnold Schoenberg kórus előadásában. A tenor áriánál kiderült, hogy Kurt Streit muzikális, de kimondottan csúnya hangú énekes, meglehetősen ugató koloratúrával. A "Schwingt freudig" kantáta ?-ben lüktető, bonyolult ritmikájú zenekari indítása megint görcsösségével zaklatott; a szólisták közül egyedül a szoprán, Julia Kleiter teljesített remekül; nem túl nagy, de áttetszően csillogó hangja megsejtetett valamit a darab metafizikai távlataiból; az altistával (Elisabeth von Magnus) előadott korálvariációja a koncert egyik legszebb pillanata volt. Anton Scharinger, a tompa hangú basszus inkább operista, mint Bach-énekes, így aztán kissé bumfordi-buffóra vette a "Willkommen, werter Schatz" szövegű áriáját. Ám egészében a színpadon olyanfajta stiláris kavalkád uralkodott, melytől az ember csak szédülten kapkodta a fejét. Stílus helyett csak annak imitációját hallottuk, zenei logika vagy folyamat helyett mozaikokat, melyből legfeljebb egy nagy mű emlékét lehetett összerakni.

A szünet után az egyik legnagyobb szabású Bach-kantáta következett ("Wachet auf..."), de már az elején megint bosszantóan hatott a rángatás, Harnoncourt a pontozott ritmusokat szinte a karikatúráig fokozta, és ezzel inkább groteszk, semmint drámai vagy feszült, netán táncos hatást ért el. A könnyedség, a nagyvonalúság, a zenélés öröme hiányzott végzetesen az egész koncertből, mely lassan, de biztosan a totális unalomba fulladt, és már nem is csodálkoztunk, hogy ebben a darabban az első részben amúgy derekasan dolgozó első hegedűs is összeroppant, magával rántva a kiváló oboást.

Mindez elintézhető egy kézlegyintéssel, és azzal, hogy a világhírű művészek különösen rossz napot fogtak ki. De ennél feltehetően bonyolultabb és csiklandósabb a helyzet. A hangverseny végén az elfogulatlan befogadóban mintegy rémséges perspektívaként felmerülhetett az is, hogy talán a régi zenélés aranykora, sőt tán már ezüst kora is véget ért, ez a stílus, pontosabban előadói praxis éppúgy kiüresedett, mint a korábbi vadromantikus, melynek ellentételezésére a mozgalom az ötvenes években szárba szökkentette magát. Harnoncourt valamiféle múzeumi jelenségnek látszott a színpadon, aki legjobb akarata ellenére sem képes életet lehelni a tárló üvege alatt halkan beporosodó figuráiba. Ez a fajta kockázat nélküli, mintha-muzsikálás már nem okoz semmiféle szellemi izgalmat, az egykori forradalmárból, vagy legalább is felforgatóból tanácstalan bácsi lett. És különös: az Harnoncourt-ral szinte egy időben indult és szintén jelentős Bach-forradalmat rendezett Glenn Gould felvételei mindmáig mit sem vesztettek frissességükből, hihetetlen helyzeti energiájukból! Mindenesetre elkelne néhány újabb lázadó. Ha ugyan még akadnak a világban ilyesfajta csodabogarak.