Minden ember életében eljön egy pillanat, amikor úgy érzi, nem szabhat határt a kíváncsiságának. Hogy bármi történjék is, kinyitja, megnézi, bemegy, fölhívja, belepillant, megkóstolja, kihallgatja, kikutatja... Hogy olyan-e, az-e, amire gondolt. Amit már előtte számtalanszor elképzelt. Vannak róla információi, de a saját szemével még nem látta.
Ilyen megfontolásból, valamint lesz, ami lesz alapon lépek be a színházba a Soproni Petőfi Színház és a Turay Ida Színház Komámasszony, hol a stukker? című előadására. A két intézmény, az alkotó- és az előadói gárdát tekintve majdnemhogy ugyanaz. Ha jól logikázom, a Turay Idából "nőtt ki" a soproni társulat, amikor Nemcsák Károly és felesége, Darvasi Ilona kerültek a színház élére. Kár lett volna fölszámolni az utazótársulatot, így megosztva, egyszerre két helyen is lehet játszani, ugyanazt a repertoárt. Beemelődtek még színészek az egykori Madách Színházból, akik tudniillik nem fértek be a zenés arculatba. Vagy akik nem akartak ottmaradni. Így például Sopronban (is) játszik és rendez Huszti Péter, aki, nem tudom, milyen szándékból vagy kényszerűségből követte el a fent említett Görgey darab megrendezését (másodszor, mert 1989-ben a Madáchban már megvolt). Miért kell közízlést rombolni avval, ahogy Nemcsák Károly (Cuki úr) ábrázolja az alvilági figurát? Kidülleszti, forgatja a szemeit, olyan arcokat vág, mint ahogy a legócskább kabarékban szokás hozni az ostoba embereket. Hogy színházi nyelvvel éljek: erős színekkel dolgozik. Avagy: játssza, ahol éri. De hogy mi van a fejében, arról nemigen tudunk meg semmit. Hasonló Mikó István (K. Müller) mindig az aktuális hatalomnak benyaló kisembere. Ha kell, táncol és énekel is. Ahogy a kedves vendég parancsolja. Koncz Gábor (Márton) a nép egyszerű fiaként aposztrofált parasztot annyiban ragadja meg, hogy igyekszik népieschen beszélni - már '89-ben is övé volt ez a szerep. Győri Péter (Méltóságos) arisztokratája üresfejű pepitazakós-monolkis. Talán Viczián Ottóban (Kis) ég még valami tűz egykori önmagából; amikor hozzá kerül a stukker, ő veszi át a hatalmat, akkor nem lehet tudni, golyót röpít-e valaki fejébe. A többieknél biztosak lehetünk benne, hogy eszük ágában sincs.
Az előadás csúcspontja az a jelenet, amikor Márton ráparancsol Cuki úrra, hogy szájharmonikázzon egy rozoga zongorán. A zongora persze szétesik (sajnos az első pillanatban lehet tudni, hogy a hosszú magánszám milyen elemekből tevődik majd össze, mi fog még kirepülni szegény hangszerből), majd a foghíjas klaviatúrát fölkapva, és azt szájharmonikának használva Cuki úr rázendít a Csárdáskirálynőből Sylvia belépőjének zenekari középrészébe, melyre Márton és K. Müller. felhőtlenül táncolni kezd.
Innen már csak 10 perc van hátra. Kezdeti kíváncsiságom maradéktalanul ki van elégítve.
Egy óránk van ocsúdni (kéremszépen, létezik még ilyen Magyarországon?), aztán behajtogatjuk magunkat a Krúdy Kamarába. Majdnemhogy a falon is ülnek. De hát az van kiírva: Parti Nagy Lajost fog most előadni Csákányi Eszter. A hét asszonya. Hét nő, egész életek, apróbb pillanatok, múlt(ak), jelen(ek), jövő(k). Egy kézimunka-előrajzoló asszony sósborszeszbe hullajtott könnyei, egy fürdő pénztárosának találkozása a tenyész-struccokkal, egy fényképész visszaemlékezése egy gyerekkori, téli délutánra, egy Amerikából hazalátogató magyar asszony bordala a szüreten taposóaknára lépő férjéről, egy villamosvezetőnő konyakjai a Margit-híd és az Oktogon között, egy zongorista nő egyetlen száma a csillogásban. S mindezek között Csákányi. Aki mindegyikben benne van, és most már mindegyik ott van őbenne is. Ottragadnak, minden kétségükkel együtt.
Csákányi Eszter nem hasonlít egymásra. Nem Csákányi Esztert nézem, aki villamosvezetőnőt játszik, vagy akin rövid, szőke paróka van. Hanem Csora Rozáliát a fényképezőgépével, vagy Csók Adorjánnét a pezsgőspoharával. Persze a hetedik nőt, a színésznőt nem látjuk. Szemérmesen elrejti magát, csak a hangját halljuk. És hiába a föltárulkozás, a viaskodás, hogy vajon jó-e ez, érdekel-e valakit, mivégre az egész színház, a színésznő valója rejtve marad. És ez jó. Mert különben a színpadon Csákányi Esztert keresnénk. Nem pedig Csora Rozáliát és Csók Adorjánnét.
