Szóval, akkor ki a punk? Ahogy az első kötet fülszövegéből kiderül: ahány punk, annyi punkság. Azaz mindenki másképp az, de az biztos: a punk a hivatalossággal, 1989 előtt a pártállami világgal szemben próbálta magát meghatározni. A punkság elsősorban az önkifejezéssel van összefüggésben, illetve azokkal, akiknek volt bátorságuk arról beszélni, ami az adott helyzetben a nagybetűs igazság.
A Nem az a punk, aki… kötetei olyanok, mintha fanzine-okat fűztek volna össze, de a végeredmény nem fénymásolt, alig olvasható, raszteres kiadványok lettek, hanem igazi könyvek. Jól olvasható a két könyv, van rendszerük, vannak műszaki szerkesztőik. Az írói – többek között Ács-Tari Béla, Dragojlovics Péter, Rácz Mihály, Rupaszov Tamás, Szabó Lehel, Ágai Péter, Németh Tibor – alapvetően interjúkban gondolkodtak, de ami meglepő: ez a folyamatos kérdezz-felelek nem fárasztja el az embert, mert annyi minden derül ki a magyar punk és az underground történetéből, hogy csak kapkodjuk a fejünket, és bízunk benne, hogy nem felejtjük el a sztorik nagy részét, mire az ezer oldal végére érünk. A kötet megpróbálta a lehetetlent, azaz az alkotók megpróbálták összegyűjteni szinte az összes punk, illetve a punkkal részint rokon zenekart, határon innen és túl.
Évtizedek teltek úgy el, hogy a legtöbb punkzenekar nem szerepelt a hazai nyilvánosságban, legfeljebb a nevüket láttuk plakátokon, kompilációs kazetták borítóin (Pajtás daloljunk-sorozat) vagy könyvekben, de inkább csak felsorolások szintjén, mondjuk Sebők János Magya-rock II. című kötetében.
Voltak könyvek, amelyek részint feldolgozták a magyar underground történetét, általában azzal a kéttucatnyi, kultikus státuszú zenekarral foglalkoztak, amelyeket amúgy is ismert a szélesebb nyilvánosság, de a népzenei gyűjtéssel felérő, nagyszabású munkát a Nem az a punk, aki… alkotói végezték el. Ugyanakkor az ő munkájuk sem teljes, nem véletlen, hogy elnézést kértek azoktól, akik kimaradtak, de valljuk be: képtelenség lett volna összeírni az összes kisvárosi punkzenekart, amelyek a rendszerváltás előtt életjelt adtak magukról.
Embert próbáló feladat volt a perifériákat is bekeríteni, és bizonyára mindenki fel tudna sorolni számos kihagyott formációt, de az ő történeteiket majd megírja más. Természetesen nem maradt ki az URH, az Európa Kiadó, a Kontroll Csoport, az Ági és Fiúk és az F.O.System sem, jó látható tehát, hogy a punk szó ezúttal afféle gyűjtő kifejezés, amelybe minden olyan előadó beletartozott, amelyikre jellemző volt a kívülállás attitűdje.
Egyébként az első kötet borítóján – megidézve a Sex Pistols God Save The Queen kislemeztasakját – a brit anyakirálynő helyett Kádár látható. A két kötetnek talán a nyitottsága a legszimpatikusabb, az, hogy odafigyel számos olyan irányzatra, amelyek sosem definiálnák magukat punkként. Inkább a punk kívülállása a közös nevező, hiszen az indusztriális zenével kísérletező Hidegroncsnak vagy a goth-rockot játszó F.O.Systemnek sem volt sok köze a punkhoz, legfeljebb a nevük lehet punkos.
Megtudhatjuk a könyvből azt is, hogy Magyar Péter, az Európa Kiadó dobosa ott volt azon az ifiparkos Edda-koncerten 1980 májusában, amikor ledőlt a korlát, több fiatalt megsebesítve, ráadásul közvetlenül Magyar mellett zuhantak le a kődarabok. Sőt, korábban Radics Bélát is látta ott játszani. Ebből is látszik, Magyarországon minden összeért mindennel, még az undergroundnak sem volt olyan látványos az elkülönülése, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Olyannyira nem, hogy Magyar Péter az Invázió ’84 nevű punkzenekarban kezdte a pályafutását, tehát nagyon is sima volt az átjárás a punk és az underground között.
A kötet a Molnár Gergellyel készült beszélgetéssel nyit. Amikor Rácz Mihály és Rupaszov Tamás arról faggatják a Magyarországot 1978-ban elhagyó Molnárt, hogy milyen dinamika működött a zenekar tagjai között, és hogy miképp kell elképzelni a közös munkát, Molnár ezt válaszolja: A SPIONS dinamikáját a kölcsönös rivalizálás, irigység, féltékenység és gyűlölet adta. A pontosan sosem tisztázott közös ügy tartott össze minket… Majd így folytatta: A SPIONS a megalakulásakor, és egészen addig, amíg el nem mentem a Nirvániából a Totális Csehszlovákiába, páratlanul egyedül állt a terepen. Lerombolta a nacionalizmust, a marxizmust, az avantgardot egy leendő áruló elit közönség számára. A kérdés csak az, hogy innen milyen irányokba fejlődött a mozgalom. Hogy meglépte-e a magyar punk azt a színvonalat, amit Molnár 1978 elején felállított, amiről csak egy odavetett fél mondatban azt mondja: tudattisztítás volt, ami megszabadította őt az aljas orosz edukációtól. Hogy tudott-e a punk később olyan hipnotikusan ideologikus lenni? Tudott-e olyan első osztályú provokatív szövegeket felmutatni….
Mert a nyolcvanas évek elején a gimnáziumok és szakmunkásképző intézetek klubjaiban, pincéiben gyakorló zenekarok leginkább a korosztályi frusztrációjukat és ösztönös rendszerellenességüket csatornázták be. Nem akartak nagybetűs művészetet, nem akartak esztétizálni, filozofálni, elsősorban a diktatúra iránti gyűlöletük felszabadító energiáját hasznosították.
Bizonyos szempontból az 1956-os forradalomra is emlékeztetett. Sokáig azt gondoltuk, hogy csak Pesten és szórványosan egy-egy nagyvárosban voltak harcok, vagy éppen gyújtották fel a tanácsházák előtt a Lenin-összest, aztán kiderült: még a falvakban is voltak szórványharcok. Hogy a punk mennyire energetizálta a művészeti ellenállás egyéb színtereit, arra jó példa, hogy a punk hatásokat mutató URH első koncertjén már ott volt Bódy Gábor, Beke László, Xantus János és Erdély Miklós is.

Az NSZK-ban élő, néhány napra hazalátogató Baksa Soós János, a Kex egykori frontembere 1979-ben cikket írt a New Musical Expressbe a Lavináról, amelyben nem kevesebbet állít, mint hogy ez a formáció a legígéretesebb zenekar Kelet-Európában.
A kötet nem akar igazságot tenni abban a kérdésben, hogy melyik zenekar volt az első honi punkbanda, csak ajánlatokat tesz. Mert ha a Spionst nem tartjuk klasszikus punkzenekarnak – ahogy nem is volt az –, akkor mégis kik voltak az elsők? A CPg? Nem, őket beelőzte a hódmezővásárhelyi Vörös Görények, akik már 1978 őszén koncerteztek…, és olyan dalokat írtak, mint a Ruszkik haza! Esetleg a Beatrice, a Ramones-blokkjával? Ők sem voltak klasszikus punkzenekar – ahogy Feró fogalmazta egy interjúban: azt sem tudtuk, mi a punk. Aki azt gondolja, hogy az első kötet, a honi punk rendszerváltásig tartó története izgalmasabb, mint a második, az 1990-től 2004-ig tárgyalt korszak, az nagyon is téved.
Többek között azért is, mert bár az utóbbi időszakot a lapok jobban monitorozták, mint a nyolcvanas éveket, de annyi minden történt a rendszerváltás után, hogy szinte minden elsikkadt a belpolitika ügyes-bajos dolgai és a bulvár térhódítása miatt. Így aztán a szélesebb nyilvánosság szinte semmit nem tud a közelmúlt debreceni, egri vagy éppen szombathelyi színtereiről. A Nem az a punk, aki… kötetek megidézik a nyolcvanas évek végének szellemét és lelkesedését, amikor a semmiből, pusztán lelkesedésből olyan fanzine-ok, azaz zenei életről szóló szamizdat kiadványok jelentek meg, mint a debreceni Mélyvágás, a Második látás vagy később a nyíregyházi Búvárok reménykednek.
Nem az a punk, aki… 2., Magyar punk 90–04 , Trottel Books, 574 oldal, ár nincs feltüntetve