Albert Gábor Kossuth-, Magyar Örökség- és Berzsenyi-díjas író, Budakeszi díszpolgára, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Százak Tanácsának nagyrabecsült tagja életének 88. évében, 2017. december 8-án hunyt el. A jeles magyar írót 2018. január 4-én délután helyezték örök nyugalomra a budapesti Farkasréti temetőben.
Albert Gábortól gyászszertartásán először Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli elnöke vett búcsút. Gyászbeszédében elmondta: ha egy festőművész, építész vagy zeneművész eltávozik, az alkotásainak jelentősége megkettőződik, megismételhetetlenné válik a mű, az alkotó szinte megdermed bennük. ?Amikor egy író számára áll meg a földi idő órája, szavai, gondolatai és szelleme elkezdenek véglegesen belerögzülni a történelembe, a közös történelembe. A tegnap, a ma és a holnap megélt és megálmodott egységgé kezd válni, összesimul bennük a magánélet és a társadalmi lét? ? tette hozzá. Kiemelte: Albert Gábor ?szerény volt és határozott, stílusjegyek nélkül modern, szuverenitásának indokolt tudatában lett vérbeli közéleti ember. Nem kalandozott a vakvilágba, hanem világméretű sétákat tett az értelmes nemzettudat virágos hazai mezőin.?
A ravatalnál mondott búcsúbeszédében dr. Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára úgy fogalmazott: Albert Gábor ?életének túlnyomó része épp az általa sokat bírált kommunista diktatúra szorongató, szűkös és sötét évtizedeiben telt el. Ám lehet, hogy épp ez a küzdelmes szemtanúság érlelte Albert Gábort azzá a nemzetféltő szociográfus íróvá, aki a nem sokkal előtte járt Németh László, Illyés Gyula és Kós Károly szellemi nyomdokaiban lépkedett, és a legnehezebb évtizedekben is itt maradt magyarként Magyarországon.? Kiemelte: nemzetféltő, nemzetépítő, a magyar kultúra egyetemes értékeit szolgáló munkásságában Albert Gábort soha nem egyetlen ember érdeke, kíváncsisága motiválta, hanem az egész nemzeté. Az igazság hangjának megszólaltatásáért vállalta a fárasztó munkát, a meg nem értettséget, még az elhallgattatást is.
Az államtitkár elmondta: Albert Gábornak dolga volt az általa kutatott és megírt témákkal ? a magyarság 20. századi történetével, a történelmi kádárizmus örökségével, a tudás, az ismeretek és a kultúra tovább örökítésével. ?Olyan alkotó volt, aki bármilyen korban megtalálva értelmiségi, polgári küldetését, mindig újabb és újabb feladatokat halmozott maga elé és igyekezett azokat a legnagyobb odaadással teljesíteni.? Hozzátette: ő maga úgy fogalmazta meg ars poeticáját: ?a megismerés és a megértés olthatatlan vágya volt életem irányítója és motorja.?
?Albert Gábor a legmegsemmisítőbb években, évtizedekben is maga volt a tenni akarás és a cselekvés mintaképe. Ilyen ?alberti? mintaképekre, szellemi formáló erőre a jövőben is ugyanolyan szükségünk lesz, mint a múltban és a jelenben. Olyan ember volt, aki mindig a szíve szavára hallgatott. Abban bízhatunk, végül az utóbbi évtizedek iránta tanúsított tisztelete, szeretete és megbecsülése által, megtalálta a maga igazságát? ? zárta beszédét az államtitkár.
Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke a következőképpen emlékezett az íróra: ?Albert Gábor munkássága, emberi és szakmai helytállása a rendről, a tisztességről, az értelmiségi írástudó ember örök felelősségéről szól. Életének 88 éve ennek a felelősségvállalásnak a története is. De él bennem róla egy másik kép is, melyet közvetlenség és humor jellemez. Imponáló műveltségét, fegyelmezettségét irigylésre méltó derű hatotta át. A derű nem csupán alkati kérdés, bölcsesség is kell hozzá.? Hozzátette: ő magát álmodozónak nevezte, és mindannyian tudjuk, hogy a világot mindig az álmodozók vitték előrébb. Albert Gábort a 20. századi magyar irodalom és művelődéstörténet nagy alakjának nevezte.
A jeles magyar író ravatalánál dr. Vízkeleti András Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja búcsúzott utoljára. ?Attól az Albert Gábortól búcsúzok, aki egy több mint fél évszázada összeállt baráti társasághoz tartozott, amely társaság hozzájárult annak az emberi és szellemi légkörnek a kialakításához, melyben Albert Gábor élt és alkotott.? Hozzátette: azt, hogy Gábornak milyen fontos volt ez a társaság és az itt folyó beszélgetések, mutatja számos elbeszélése, melyekben szerepelnek a társaság tagjai, beszélgetései és témái.
Az akadémikus mesélt a társaság életéről, arról, hogy az 1960-as években minden nyáron evezőtúrára mentek, melyekkel időlegesen kivonták magukat a társadalomból és visszatértek az ősi életformához. Ez szintén növelte a köztük lévő szellemi kohéziót és a mindennapi életformában vállalt közösséget. Beszélgettek a tűz mellett múltról, jelenről, jövőről, ?hiszen nem kellett attól tartani, hogy elmegy az utolsó villamos?. Mesélte: ?Gábor mindig valamilyen könyvet is hozott magával: verseket, prózát, volt, hogy a Bibliát vagy a Képes Krónikát és órákon át olvasott fel belőle.?
Az akadémikus elmondta: az Írószövetségben, az utolsó könyvbemutatóján, szinte az utolsó jogán Albert Gábor úgy fogalmazott: Fogni kell az evezőt keményen és húzni, húzni, húzni. ?Gábor tehetségét, az írott és a kimondott szó erejét ennek az érdekében használta fel.? Beszédét a következőképpen zárta: ?Gábor advent idején halt meg. Advent a várakozás, valami jobb létforma várásának reményteljes ideje. Gábor tudta, hogy ezért a jobb jövőért tenni kell valamit.?
A gyászbeszédek után Oberfrank Pál színművész, a Veszprémi Petőfi Színház igazgatója olvasott fel Albert Gábor Függőfolyosók című művéből. A gyászszertartást Boross Péter, a budakeszi református egyházközösség lelkésze tartotta.
Albert Gábor író haláláról a Kultúra.hu is hírt adott az Elhunyt Albert Gábor című cikkben, melyben olvasható a jeles szerző életrajza is.
Kultúra.hu/MTI
Fotó: Papp Eszter
