Az Arcus Temporum igazgatója, Varga Mátyás évek óta Hudi László (színház) és Veres Bálint (zene) szakmai segítségével ugyanazzal a mosollyal invitálja a gyülekezőket a templomba, a kápolnába, vagy éppen az arborétumba, esetleg a Várkörre. Így sokan közülünk talán csak ekkor, évente egyszer kerülnek egy katolikus templom belsejébe áhítattal eltelve. S hogy ez az áhítat a keresztény misztériumnak vagy a kortárs komolyzenének szól, talán mindegy is.
Persze, nem mindegy. Varga Mátyás azonban új könyvében (Nyitott rítusok, 2008) a kortárs művészetet olyan formaként fogja fel, amely a hívő keresztény számára a meditáció, az elmélyült figyelem lehetőségét hordozza. Így kereszténység, kortárs művészet és az istenkeresés egyetlen konfigurációban egyesül. Idén Pannonhalmán a kortárs zenét Bent S?rensen dán zeneszerző képviselte, aki - immáron hagyományosan - személyesen is megtisztelte a fesztivált. "Klasszikus" párja Csajkovszkij, akinek magmatikus 5. szimfóniája zárta a szombati napot.
S?rensen elsősorban instrumentális szerzeményeit Keller András vezényelte szombat este, de délután a kápolnában meghallgathattuk számos kisebb munkáját, például a kiemelkedően gyönyörű The Lady and the Lark című kamaraművet a Cikada Ensemble ihletett előadásában. S?rensen természeti zeneszerző. Egyrészt természeti hangokat is felhasznál, másrészt a zenét természeti folyamatként prezentálja. Ezen finom áradás a Birds and Bells című kompozícióban válik kristálytisztává, melyet műfajilag nehéz besorolni, hiszen harsonás szólista (Káip Róbert) áll a zenei középpontban, ám organikusan illeszkedik a többi zenészhez. A különböző harangok, emberi hangok, hegedűeffektusok keveredése, ahogy egy éppen távozó bencés szerzetes ámultan megjegyezte "olyan szövetet hoz létre, mintha a dzsungelban járnék."
De hagyjuk a komolyzenét, hiszen Frenák Pál bemutatót tart. Frenák 2003-ban volt az első fesztivál vendége, akkor felejthetetlen szólóját mutatta be az Arborétumban. Most egy új darab "munkabemutatóját" láthattuk. Az InTimE című mű a 2007-es Instinct folytatása. Fekete Zoltán, Jantner Emese, Kolozsi Viktória, Lisa Kostur, Nelson Reguera, Czéh Balázs talán az utóbbi évek legpatetikusabb Frenák-darabjának szereplőivé váltak - a pátosz itt és most egy pozitív jelző. A rózsákkal teleszórt színpad, a térdvédős testek, Jantner és Kostur gyönyörű magassága, Reguera szoborszerűsége mind-mind ismerős motívum és adottság. Zavarbaejtő a direkt, már-már pornográf képek sorozata, jómagam képtelen vagyok eldönteni, hogy Frenák ezúttal vajon túlságosan olcsón adja el ugyanazt vagy pedig zseniálisan teremti meg az önmagukba omló testek hierarchiáját. Meglátjuk az őszi budapesti bemutatón.
A fesztivál fénypontja számomra az Élőkép Társulat/Bársony Júlia Végtelen című performanszkiállítása. Kérem, jegyezzék meg ezeket a neveket: Bérczi Zsófia, Bolyácz Jeromos, Deák Emese, Eke Angéla, Halasi Dániel, Harsay Gábor, Iván Kata, Laczkó Juli, Mindák Gergely, Stark Attila, Szarka Fedor Guido, Tarsó Katalin. Az apátsági pincészet egyik fedett terében rendezett esemény a régóta halódó magyar performansz-színtér egyik ünnepe. Bársony Júliát a MOME vizuális kommunikáció tanszéke kérte fel tavaly, hogy kurzust tartson és a budapesti Gödörben már januárban látható volt a végeredmény.
A performerek/installációk közös tulajdonsága, hogy nem a művészek zárt világából adnak ízelítőt, nem valami ügy vagy téma különleges megfogalmazásai, hanem mindenekelőtt a látogatót vonják be a játékba, az együtt-gondolkodásba. Adomány a helyes szó e négyzetméternyi eseményekre. Szeretném kiemelni Bolyácz Jeromos oszlopszenti agyagozását - magasan a fejünk felett törökülésben agyagból madarakat, szárnyas lényeket formáz, majd melankolikusan kipöcköli őket. Monumentális Mindák Gergely performansza, amelyben egy vízfelület közepén japán sógunhoz hasonlatosan trónuson ül. Karján és vállán feszülő kötélzet, amelynek végén apró aranyozott kövek lógnak és a háta mögötti falon árnyékuk mozog. Egy óra múltán feláll, szaggatott mozdulatokkal kilép a díszletből és egy arany-követ ad az egyik látogatónak.
És megannyi oly ötletes és megható apró mozzanat alkotja a Végtelent, hogy a recenzens inkább elnémul és átadja a helyét a rajongónak. De talán ez is az Arcus Temporum célja.