A lélek bugyrai tárulnak föl Vidnyánszky Attila színrevitelében. A karmester Kesselyák Gergellyel karöltve, az énekeseket a belső dráma zenei kifejezésére inti. A kettős vagy szóló jelenetekben nem véletlenül kevés a mozgás: lényegére csupaszítja a drámát, a szereplőknek majdhogynem befelé kell fordulniuk, önnön lelkükbe kell mélyedniük. Ilyenformán a történet is könnyen követhető. Való igaz, bőséggel húztak az operából, szemlátomást a cselekmény dramaturgiai megoldatlanságait ellensúlyozandó. Ennek folytán sutaságok is becsusszantak, de egészben véve - a tömegjelenetek markáns megidézésével - kiegyensúlyozottabbá vált az 1869-es, milánói bemutatóra amúgy alaposan átdolgozott opera.
A zenekar már a híres nyitány alatt "bemelegedett": lírai sokszínűség és drámai erő zúgott föl az árokban. A zenészek, élükön Kesselyákkal, a továbbiakban is finoman támogatták az énekes-szólókat, és fölviharzott tuttijuk a drámai csúcspontokon.
Vidnyánszky Attila rendezéseinek fő jellemzője mindig is a tömeg plasztikus és dinamikus mozgatása, megjelenítése volt; ezúttal is a társadalmi atmoszféra, esetenként az adott történelmi háttér freskószerű fölfestésének tanúi lehettünk. Egyik-másik képben azonban szűkíti a rendező tömegkoreográfiai lehetőségeit az alig félköralakban nyitott, nagyobbrészt zárt, hengeralakú, kupolával fedett fémépítmény a színpad közepén. A börtönszerűen rideg-merev fémkarám vélhetőleg a történelmen és az egyéni sorsokon kívül vagy "bévül" fekve, örök-sivár állandóság, a fátum szimbolikus (zárt) térsége, legfönnebb a sorsúton keresztezni, rajta átvágni lehet (díszlet-jelmez: Alekszandr Belozub). A magánjeleneteket a rendező többnyire a hengeren kívül helyezi, a kocsmai, monostori, háborús tömeget belehelyezi, első alkalommal egyenesen beleszuszakolja, s ennél fogva az egymástól mozdulni alig képes statisztéria mesterkélt zsánerképet ad, lefokozván a zeneileg oly színes forgatagot. Másik tippem a tömegjelenetek elnagyolására talán a szorongató próbaidőszak lehetett, hisz egy hét különbséggel mutatta be a Ház Vidnyánszky rendezésében a Sztravinszkij-egyfelvonásosokat és a Verdi-operát. A szerzetesek második felvonásbéli kórusjelenete már összefogottabb és puritánságában kifejezőbb lett.
A főszereplők közül egyértelműen Bazsinka Zsuzsa szférikus érintettségű, éteri Leonorája és Kiss B. Atilla lírai fogantatású Alvarója jár az élen. Az utóbbi által véletlenül leszúrt Calatrava gróf megátkozott leánya az első jelenetben ugyan még lassan talál magára, Alvaróval való, végzetes találkozásakor már teljes hangi-lélektani fegyverzetben áll a drámai magaslaton, s a továbbiakban egyre mélyebb szenvedésből éterivé sejlő Leonoraként látjuk viszont, jelenetről jelenetre. Imádsága, a Madre pietosa Vergine, a IV. felvonásban meg a Pace, pace mio Dio... ária a lélek és a hangi megformálás tiszta forrásából fakad. Kiss B. Atilla a szenvedés lírájában érzi magát otthon, kevésbé süt belőle a félvér Alvaro szenvedélye. A bosszút szomjazó Don Carlosszal való párbajjelenetében már fölizzik benne a drámai szenvedély. Az utolsó felvonás Leonorájával megrázó kettősben magasztosulnak föl, mintha - megannyi megpróbáltatás után - mindketten a nyugalmat ígérő, vágyott mennyországba emelkednének.
Egyenetlenséget érezni Kálmándi Mihály hol dicséretesen markáns, hol kevésbé karakteres Carlosában, aki baritonjával jól bírja a magas fekvéseket is, Urna fatale áriája megrendítően szólal meg. Legszebb, legmeggyőzőbb jelenete a titkos ládika fölnyitása miatti tépelődés. Palerdi András (Calatrava) kellőképpen kiereszti impozáns hangját, amikor lánya csábítójába botlik, aztán - a librettóíró Piave "jóvoltából" - végleg eltűnik a színről. Rácz István (Guardian) basszusa meleg hangszínre vált, amikor rádöbben a kolostorba kopogó Leonora tragédiájára, és vészjóslóan drámaivá, amikor rendtársaitól óvja a menekültet. Színesíti az opera palettáját - hisz ezért faragta szerepüket a szerző - Pánczél Éva cigánylánya (Preciosilla), a Verdi-operák obligát jósnője, aki igazából menet közben talál magára, valamint Sárkány Kázmér önironikusan pompás Melitonéja. Szabó Sipos Máté karigazgató jóvoltából viharosan hullámzó drámaiság és szélesen hömpölygő, vitalitást sugalló jelenetek keltek életre a kórus előadásában. A finálé alatt csakugyan a végzet sötét árnya suhant át a színpadon és a nézőtéren.
