Arról már korábban is beszélt, hogy meglepte az elismerés, ugyanis nem tagja a Szépírók Társaságának. A magyar–portugál szakon végzett irodalomtörténész első regénye 2004-ben Esőváros címmel jelent meg. Mint fogalmazott, már akkor is az ideális várost kereste, persze nem a mediterrán kultúra, hanem az autonóm polgárosodás jelképét. Velencére gyerekkora óta álomvárosként tekint, rajongása tárgyának az Aranyhímzésben és a Fordított idő-trilógiában is fontos szerepe van. A Telihold Velencében című regényben azzal próbálkozott, hogy a kora középkortól indulva fejlődési ívet rajzolhasson meg, amelyet útinaplószerű városnézéssel, regényszerű elemekkel és vallomásformával vegyített.
„Merész dolognak gondoltam, hogy útleírásba csomagolt esszével fogok előállni, de kiderült, hogy 2020-ban más írók is ezt a műfajt választották. Csehy Zoltán Svájcról, Kiss Noémi Kelet-Európáról, Szálinger Balázs az Al-Duna környékén szerzett tapasztalatairól írt a járvány idején. Érdekes, hogy amikor be voltunk zárva, hirtelen »elutaztunk«, hogy szembenézhessünk önmagunkkal, helyünkkel a világban és a korábbi élményeinkkel. Úgy érzem, hogy ezek az esszék többségükben az európaiságot, a közép-európaiság kérdését piszkálják. Azt, hogy harminc évvel a rendszerváltás után hogyan vagyunk otthon Európában. Emellett mindegyik mű utazási regény is, amely nemcsak a belső utazásról szól, hanem egyfajta társadalompolitikai állapotfelmérést is végez.”
Jól érzem, hogy amikor a lányával Velencébe utaztak, már tudta, hogy a könyv meg fog születni, szóval hogy a Telihold Velencében nemcsak a járvány miatt jött létre, hanem egyébként is megírta volna?
Nagyon érdekesen fejti vissza. Tulajdonképpen állandóan írok. Azt is megírom, ha csupán a Bosnyák téri piacon voltam. A Velencében töltött második hónapban úgy éreztem, hogy ez hatalmas anyag, és a készülő kötetben nemcsak a középkori magyar–velencei kapcsolatokra fogok koncentrálni.
Ez volt az eredeti célja?
Igen, hiszen az alkotói ösztöndíj mellett kaptam egy középkorkutatói ösztöndíjat is. Aztán rájöttem, a készülő mű valamilyen módon rólunk szól majd. Nemcsak rólam és Eszterről, kettőnkről, hanem rólunk, magyarokról, a minket körülvevő világról is. Velence mágikus pont, ahol átfordulhatnak a dolgok. A tükrök városa, így ott nem tehetjük meg, hogy ne nézzünk magunkkal szembe. A 2005-ben megjelent, Aranyhímzés című regényemben szereplő Sebe püspök Velencébe utazott, ahol egyfajta szembenézésre kényszerült. Vagy gondoljunk Szerb Antal Utas és holdvilág című könyvének főhősére, aki, miután a velencei vasútállomáson megfordult vele a világ, új kalandba kezd. Szóval a második hónapban azt éreztem, valami csoda történik, és nem csak az Orseolo- és az Árpád-ház viszonya miatt lesz érdekes az ott töltött idő.
Alapvetően miért vonzó az ön számára Velence?
Nagykanizsán születtem, és egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy „a harmadik vágányról gyorsvonat indul Zagreb–Venezia irányába”. Álomváros lett a számomra, de a szüleimmel akkor nem tudtunk elutazni oda. Addigra pedig, amikor később már lett volna alkalmam elutazni, már megszűnt a közvetlen olasz–magyar vonatösszeköttetés.
A gyerekkori benyomásokon és a magyar irodalom erős Velence-központúságán túl engem mindig foglalkoztatott a kelet-európaiság témája. Velence nemcsak mintakövető, hanem kreatív, művészi, technikai, politikai értelemben is innovatív – nem pusztán Nyugat-Európa kicsit elmaradott tartománya, hanem a saját alkotóerejéről és kezdeményezőkészségéről híres. Velence a történelem élő bizonyítéka arra, hogy egy sokáig bizánci függésben élő latin város – mely az első modern értelemben vett gyarmatbirodalom is – rengeteg dolgot feltalált: a hírszerzés, a diplomácia, a kettős könyvelés feltalálása mellett csodálatos művészetet is létrehozott. És mégsem olyan, mint Nyugat-Európa, már csak azért sem, mert ők kelet, a görögök felé nyomultak. Vagy épp Kelet-Közép-Európa felé. A középkorban például Horvátország és Magyarország területén „kavartak”. Aztán a törökök idején minden realitását elvesztette ez a birodalomépítő potenciál.
A XIX. században Kemény Zsigmondnak a csodálatos, Velencében játszódó regénye révén a magyar irodalomba is visszatért a város. Megjegyzem, Velence a XIX. századi Itáliában már jelentéktelennek számított, amolyan züllött mese- vagy nászutasvárosként jelenítették meg. És egyre inkább a romlott, titokzatos Velence képe formálódott.
Ez tette kultuszvárossá?
Igen. Például Babits Mihály A gólyakalifájának főhőse, mielőtt végső ámokfutásba kezd, Velencébe megy. Ebben a titokzatos városban minden a feje tetejére áll: a menyasszonyok megőrülnek, az ifjú férjek rossz vonatra szállnak, és minden lehetséges.
A titokzatosság mennyire jellemzi a velencei embereket?
Én plebejusként nem annyira vagyok fogékony a város színpompás romlottságára. Azt hiszem, mélyebben gyökerezik a velencei „titokzatosság”. Képzeljük el, hogy az emberek egy kis szigeten annyira közel élnek egymáshoz, hogy szinte belelátnak egymás életébe. És vannak néhányan, akik el sem hagyhatják a várost egész életükben. Megőrülnének vagy agyonütnék egymást, ha mindent rögtön kimondanának. A titok a téli hónapokban, a nagy ködben értékelődik fel igazán; az összezártságban, amikor tényleg nem tudnak kimozdulni. A velenceiek viccesen szólva nem olaszok, nem az az igazi „ami a szívemen, a számon” típusok. A világ első nagy kémhálózatát működtető városban mindenki tud hallgatni. Én a velenceiek titkolózásra való hajlamát, örökös óvatoskodását ebből a középkori túlélőtechnikából eredeztetem. Gondoljunk csak bele: Velence az egyik legtartósabban fennálló államszervezet, amelyben sohasem volt komolyabb forradalmi zendülés, mert az ott élők megtanultak a mindenkori helyzettel együtt élni.
Milyen pszichés technikákkal segítettek magukon a városlakók?
Egyrészt a rendszeres kultúrafogyasztással. Velencében ugyanis mindenki részesedhetett a színház, a karnevál, a képzőművészet, az opera, a zene áldásaiban. Még a koldus is járt templomba, ahol Tiziano-festményt nézegethetett, ahol Monterverdi vagy Vivaldi muzsikált neki. A kultúra tehát a társadalmi béke megőrzésében segített. Ráadásul a különféle scuolák tagjaként a középkor óta tanulhattak és közösségbe járhattak az emberek, mert az egyes kerületek egy-egy adott védőszent köré szervezték ezeket a tevékenységeket. E hagyomány nyomai napjainkig megvannak, hiszen nincsenek például nagyobb játszóterek, ahová a gyerekek lejárhatnak, hanem ma is valamilyen szent védnökség égisze alatt szerveznek nekik játékalkalmakat.
Gondolom, az egyház jelentős szerepet játszik ebben.
Igen, a velencei társadalom és főleg a népélet ma is meglehetősen középkorias. De a titoktartás hagyománya talán nem innen eredeztethető. A kimondott szó mindig gyanús, felforduláshoz vezet, talán ezért sem volt sokáig egyeteme a városnak. Azokat az utazókat megbüntették, akik az államberendezésüket kritizálták. De gyakran azokat is elűzték, akik dicsérni merészelték. Hiszen ha veszed a bátorságod a jó szóra, akkor egyszer majd rosszat is mondhatsz. Tartsd meg a véleményed, és inkább énekelj a templomban! A tél legnehezebb időszakában a közös ünnepek és a velencei karnevál mentette meg a városlakókat a mentálhigiénés összeomlástól. De nincs is Velencének a festészethez vagy a zenéhez fogható nagy irodalma.
Velence turistalátványosság. Mennyire élhető város?
Semennyire. De több oldala van a dolognak. Áprilistól októberig élhetetlen: annyian vannak, hogy levegőt sem tudsz venni a turistaáradattól. A város másik arcát a nyomorgó öregek és a művészkolóniák jelentik. Több ismerősöm van, akik a szerelmükkel, mondjuk egy híres festő feleségeként költöztek oda. Aztán mikor a művész meghalt, ott ragadtak. Sokan élnek így.
Miért nem hagyják ott a várost?
Mert olyan ez, mint az ópium. Miközben télen, főleg februárban minden rémes: a falak nyirkosak, a gerendák rohadnak, a házak aljában patkányok szaladgálnak, a csatornaszag pedig szörnyű. Velence szépsége nélkül mégsem tudsz létezni. Gondoljunk csak bele a város különös varázsába: az idős hölgy egy palota harmadik emeleti lakásában él, és nincs senkije, de ha kimegy az erkélyre, alatta ott hömpölyög Európa. Szerintem ez a magányosság már-már költői dimenziója. Egyedül is vagy meg nem is, hiszen közben látod a világot. Rengeteg idős velencei él ebben a furcsa tudatzavarban.
Tervezi, hogy visszamegy?
Persze, a kislányom és én is tervezzük a visszatérést. De Velence számomra már nem álomváros. Odesszát, a Fekete-tenger melletti régi genovai telephelyet szeretném megnézni. Vonz a szlávos mediterrán furcsa misztikussága. Ám attól tartok, nyárig nem lesz időm utazgatni. A Jelenkorral készülünk az Esőváros újbóli megjelentetésére, és most az édesapámról és a szülővárosomról, Nagykanizsáról szóló regényemen dolgozom.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
