Még az öcsém beavatására is emlékszem, a Dumbó volt az első mozgókép a piros bársonyszékeken Walt Disney-től. Egy emberként zokogtunk meghatottságunkban. Én még keményebb eledelt kaptam anyámtól, a mester Hófehérkéjét. Ki kellett vinni a banya miatt, ugyanis nem meghatottságomban, hanem a rémülettől sírtam el magam. Ugyanígy a Macskákon a Madáchban, amikor lekapcsolják a villanyt és jön Sam Mitsegél… Na de a nyolcvanas években a szülők, akik képesek voltak kulcsot adni a gyerek nyakába meg sörrel kínálni, a Kaláka mellett simán a Bizottság albumát tartották a kispárnánk alatt. Onnan indulva a gyerekszívnek csoda volt a Százegy kiskutya is, amit százkettedszerre is ugyanolyan remekműnek találok bárhány évesen, az öcsémnek meg a Shrek, csupa-csupa klasszikusnak számító animáció.
Az én gyerekeimnek legelérhetőbben és evidensen már egy píszí világ kínál mozifilmet, sorozatokat, videójátékokat és videóshortokat, ki is szorulok az élményből, mert vagy eleve magányos tevékenység a telefonhúzogatás, vagy nem bírja a gyomrom a sok lekezelő dumát, erőszakos női karaktert a Netflixen, az agyölő akcióparádét vagy a jelképeiben és dramaturgiájában is konfúz és szaharaian tikkasztó jégvarázslást a délutáni vetítéseken. Egyedül a humoros Gruban és a múltból a Vissza a jövőbe epizódjaiban tudunk kiegyezni, persze a fiúk a technikai megoldásokon azért heherésznek. A laptopon szintén előbányászott A palacsintás király és A kárókatonák még nem jöttek vissza, illetve a hasonló magyar élő szereplős, a számunkra, felnőttek számára máig élvezetes és művészi családi mozi eléggé lepereg az alsósokról. Nagyot változott a filmek vizualitása, tempója.
Ebbe a történeti vákuumba érkezett a Véletlenül írtam egy könyvet, egy igazi fikciós családi, ifjúsági mozi, élő szereplőkkel. Dög. Igen, kimódolt, de én azt mondom, stilizált és gyönyörű. Igen, kicsit hamis, amennyiben csak jó példát mutat, de végre egy követhető apaminta, egy édes mostoha, egy sorsot jóra fordító szomszéd, egy megbízható szaki, egy kitartó udvarló. Igen, álomházban, álomterekben játszódik, mindig kék, fehér, piros ruhákban és háttér előtt, de én azt mondom, ez zsáner. Öröm volt nézni, sírás-nevetés…
Egyedül és gyerekekkel is teszteltem az Annet Huizing holland írónő könyvéből írt filmet, amely műfaját tekintve valóban negyven éve párját ritkítja. Örültem, hogy az adaptációban fantasztikus magyar építészeti remekeket láthatok, csodálatos balatoni külső és vadregényes budai belső tereket. Csupa szín a vászon, izgalmas, önreflexív az elbeszélésmód a sok-sok, a nézőhöz kiszóló rajzos, gages effektel. Van, hogy a szereplők is kibeszélnek a filmből, ez nagyon is passzol az egyes szám első személyű, naplószerű regényszöveghez. Azt is jól adaptálta a rendező, hogy a holland regénnyel szemben itt nem egy sportos, jól szituált nő a segítő karakter, hanem a magyar társadalomból átlagosan ismert nagyifigura, akit Zsurzs Kati csodásan formál meg.
A kitűnő, feszes szerkezetű regény maga is számos, a magyar társadalomban tabusított vagy ügyetlenül kezelt kérdést feszeget, és a legfontosabbakat a film is megtartja, végigviszi. Az egyik szülőjét elvesztett gyerek kiszolgáltatott élethelyzetei, a környezet ügyetlen reakcióinak tárháza, az a sután, mert hát kénytelenül randizó negyvenes, a mozaikcsalád groteszk következményei, az eltemetett trauma hegébe belemaró hétköznapi sértések/sérülések, a megküzdés tétova próbálkozásai, a feladatok kudarcai és az újrakezdések, az érzelmi hullámvasút biztonságos, humoros keretbe kerülnek, de/és ettől még jól látszanak és átélhetők. A veszteség feldolgozásának módját Nina sokféleképpen nem találja, aztán különféle kapcsolatokon keresztül apránként mégis gyógyulni tud. E kudarc és a sikeres megküzdés közt feszülő ív akkor szoros, ha empatikus vagy érintett néző szemléli. Ugyanis sokszor nem a szavak, hanem az érzelmek szintjén él a történet. A cselekmény párhuzamos szálán ott van a reflexió a világra, majd az önreflexió, majd a változás, ez mind-mind az írásművészet kitartó művelésének a segítségével, melybe a külső káoszt, de belső rendet mutató írónő vezeti be a kiskamaszt, kihívásokat támasztva.Történetté formálni a traumát, ehhez sok-sok kérdésföltevés kell önmagunkhoz és másokhoz, a válaszokat pedig a néző sem kerülheti el, valakivel együtt fog érezni, valakiben magára ismer. Az egyéni veszteség, ami mindenkinek van, kitölti a mozgókép adta csöndeket. A zene az én ízlésemnek többször gejl, a magyar dalok a szöveggel együtt kevésbé fúziós, inkább népiesch, hatásvadász darabok, és hát egy magányos, két gyereket nevelő özvegy férfi legritkábban hasonlít kívülről Adoniszhoz, lelkileg Buddhához.
A fiam, aki a kamasz főszereplőéhez hasonló élethelyzetben szintén a naplóíráshoz folyamodott, még annyit jegyzett meg, hogy azért Ninának piszok szerencséje volt ezzel a sráccal. Én bízom benne, hogy egyszer, ennek a mozinak és a következő évtizedek hasonló magyar alkotásainak a hatására, vele lesz ilyen szerencséje valakinek.
