Az ismeretlenből, referenciák nélkül érkezett Budapestre a Franciaországban dolgozó japán - mi is? Táncos, akrobata, zsonglőr, vizuális művész? Egy viszonyítási pontunk lehetett, a CNAC, a világhírű francia cirkuszi oktatóközpont, Kanai alma matere, melynek számos, kiváló neveltje tette már tiszteletét nálunk, a Fővárosi Nagycirkuszban pedig egy komplett - társulatként egyben maradt - osztálya is bemutatkozott egy évekkel ezelőtti Budapesti Őszi Fesztivál keretében.
A színpadon egy jókora, fehér felületet látunk, amiről nem tudjuk azonnal eldönteni: sajátos, fekete keretbe fogott, fehér falról van-e szó, avagy egy marhabőrszerűen kifeszített textíliáról, melyet a fekete üresség vesz körbe. Végül rájöhetünk, hogy az utóbbi tipp állja meg a helyét. Az apró csipeszekkel és damillal megfeszített, finom, elasztikus szövetanyag felülete előtt vékony, ravaszul elhelyezett "fényfal" húzódik. A szövet túloldalán elhelyezkedő Kanai és segítője, az anyagba feszített mozdulatait e rejtett fénymező teszi plasztikussá, még hatásosabbá. Az előadó először nem testi valóját mutatja meg: sípcsontra, marsallbotra egyaránt emlékeztető, mágnesekkel összekapcsolt pálcákat nyom a vászonra, egyre többet, s sajátos, folyamatosan változó, alakuló tárgy-domborművet varázsol a felületre.
Hosszadalmas és ingerszegény e felvezetés, melyet sötétség zár le, aztán már ott is látjuk magunk előtt, immár a vászon innenső oldalán a főszereplőt. A fiatal férfi rejtett talapzaton áll, mintha lebegne a magasban. Hosszú, hollófekete haja az arcába fésülve: az egész összkép össze-téveszthetetlenül japános. A táncos immár megmutatott testi valójában is előveszi a pálcákat, lelépi, leméri, megmozdítja, összeveti velük a tagjait a hosszas, meglehetősen érdektelen jelenetben. Itt, ezen a ponton kezd az egésznek valahogy engesztelhetetlenül amatőrszaga lenni, s Kanai ravaszul, ebből kezdi felépíteni mindazt, ami játékában aztán jelentősnek lesz mondható.
